José Saramago Vakság című regénye után valami könnyebb, élvezhetőbb történetre vágytam, és arra gondoltam, miért ne utazzam kicsit még, ha már az utazgatás bűvkörébe kerültem Földvári Andrásnak köszönhetően …

A képzeletbeli utazgatások hatására nosztalgiáztam kicsit, és mivel amúgy is régóta terveztem, hogy el fogom olvasni, levettem a polcról Zorbász, a görögöt, egy nappal az író születésének százharmincnyolcadik évfordulója előtt.

Az Iráklióban 1883. február 18-án született Nikosz Kazantzakisz a legtöbbet fordított görög írók egyike. 1957-ben, halálának évében irodalmi Nobel-díjra jelölték, és csak egy szavazattal maradt el Albert Camus mögött, aki a szoros verseny kapcsán azt nyilatkozta, hogy ő maga is inkább Kazantzakisznak ítélte volna oda ezt a kitüntetést.

Minden egyes lapon az a Kréta köszöntött vissza rám, amelynek közel két évig örülhettem, nem sokkal azt követően, hogy befejeztem az egyetemet. (Sajnos nem kaptam múzeumi állást Váradon, mivel nem volt felvétel akkoriban, az újságírói pályán pedig lakbérre sem tellett volna a fizetésből. Nem akartam viszont a szükségesnél többet téblábolni otthon, így hát ahelyett, hogy sokáig gondolkodtam volna azon, hogy „hogyan tovább”, gyors elhatározásra jutottam: utazni fogok, világot látni! Így esett a választásom Krétára.)

Vasárnapokon, a hetek egyetlen szabadnapjain, néhányan az animációs csapatból többször utaztunk be kikapcsolódásként a fővárosba, Iráklióba. Itt vásároltam meg a regény egyik angol kiadását (Faber and Faber, 2008) Carl Wildman fordításában, 2012 novemberében.

Ez volt az első angol nyelvű könyv, amit életemben elolvastam, de nem az utolsó, amit Krétán vásároltam vagy ajándékba kaptam. Ekkor találkoztam először Kazantszakisz nevével is, a szülővárosában, egy könyvesboltban.

Vasárnaponként voltak rá szabad óráim, ezért sokáig tartott elolvasni Zorbász történetét, miközben többnyire a tengerparton ütöttem el a pihenés óráit. A történet hangulata, mondatról mondatra, és hogy ott lehettem a regénybeli események szigetén ‒ ugyanaz a szél fújta az én arcomat is, mint Zorbászét ‒, annyira elbűvölt, hogy miután befejeztem, felkerestem Kazantszakisz sírját is a főváros velencei korszakból származó erődítményfalainak Martinengo-bástyáján, és természetesen a könyvben is megemlített „Minósz korabeli kis várost” is, Knósszoszt, ahová a narrátor is elsétál (és ahová már egyetem alatt is vágyakoztam).

Be kell azonban vallanom, hogy mostanáig nem olvastam ‒ magyarul ‒ a történetet, így hát egészen 2012 óta az angol verzió kissé megkopott emléke élt bennem. Tavaly őszig teljesen megfeledkeztem Zorbász létezéséről, amikor is a nagyváradi Könyvmentő Egyesület könyvkupacai között keresgélve a kezembe akadt ez a kiadás, és azonnal el is döntöttem, hogy ennyi év után most már tényleg ideje sort kerítenem rá. Hazavittem tehát, és nagyon örültem neki, később pedig szerettem is ezt a kiadást olvasni, mert szinte súlytalan, és tényleg puha a borítója.

Nagyon, sőt még jobban örültem annak, hogy ennyi év után is tetszett a történet, és Zorbász újra a szívembe lopta magát. Nem emlékeztem már nagy vonalakban sem arra, hogy mi is volt tulajdonképpen a történet, de nem volt az a könnyed olvasmány, amire számítottam, viszont annál élvezetesebb. Igazából most is azt tapasztaltam, hogy szinte minden mondat kiírható, és most is bejelöltem a leghatásosabbakat, mint annak idején az angol változatban ‒ igaz, most nem ceruzával és színes kiemelővel, hanem ragasztható „zászlócskákkal.”

Léleksimogató volt olvasni a sorokat, nagyon szépek a leírások, és nagyon sok a kedves, érdekes, mondaszerű történet, illetve – ezzel szembemenően – bőven akadnak felháborító és mai szemmel érthetetlen vagy elítélendő események, helyzetek és tettek is, amelyek a történetben és abban a korban elfogadottak voltak, sőt, jogosnak minősültek.

A történet lassan bontakozik ki, hiszen Krétán soha nem siet senki, és az egész cselekményt Zorbász alakítja, viszi előre. A regény számos, a cselekményen túl felelevenített izgalmas, és már-már mitológiainak tűnő történetét Zorbász osztja meg barátjával (és utólag, barátján keresztül, ám a tudtán kívül, az olvasóval), ami nem is meglepő, hiszen Görögországban járunk, a mitológia hazájában! „Krétán minden kőnek, minden fának megvan a maga tragikus története.” ‒ állapítja meg a fiatal barát is.

Zorbász mesél tehát, illetve az ő történetei azok, amelyek igazán kíváncsivá tesznek, és amelyekből megismerjük nem csak az ő saját, hanem Kréta életét is. Zorbász makedón származású, az anyai nagyapja volt krétai, aki ‒ a helyi szokásokhoz híven ‒ mindig meséltette a faluba érkező idegeneket, és a regénybeli múlt és jelen is egy régi, mára eltűnt világról tanúskodik, amelyben a férfiak parancsolnak, a nők ‒ a rejtélyes asszonyok ‒ engedelmeskednek, és ez a dolgok rendje, mindenki tudja a maga helyét.

Zorbász sokat élt a szó legteljesebb értelmében, és mindig a kedvteléseinek hódolt, mindig azt tette, amit akart, és ahogyan akarta, és ez a történet sok párbeszédéből ki is derül, így hát kétség sem férhet hozzá, hogy ő a legmegfelelőbb követendő példa, ha a szabadon létezni mikéntjét kutatja az ember. Zorbásznak mindenről megvan a saját, tapasztalatalapú, gyakorlatias véleménye, például az evésről, az asszonyi nemről, a nők természetéről, a világról, az emberekről általában, arról, hogy milyennek kell lennie a Paradicsomnak, hogyan képzeli el Istent. Mosolyogtató vagy/és morcosító gondolatokat találunk minden mondatában, amelyekkel vagy egyet értünk vagy nem, de mindenképpen el kell fogadnunk ezeket, mint Zorbász meggyőződését, hinnünk kell neki, hiszen egy hedonista ember észrevételei, aki senki másban nem hisz, csakis saját magában, és ez a sajátos bölcsesség egész életében jól szolgálta őt.

Zorbász szerint „Teljesen egyre megy, van vagy nincs feleségem, becsületes vagy becstelen vagyok, úr vagy szolga, csak az a különbség, hogy élő vagyok-e vagy halott.”
Ez az egyik kedvenc mondatom a könyvből.
Zorbász engem újra meggyőzött.

„Felmásztam egy magaslatra, körülnéztem. Szigorú, komoly táj: vasszínű kő, rozsdás színű, sötét fák, fehér mészkő, amelyen a csákány sem tud keresztülhatolni; de hirtelen törékeny, sárga liliomszálak törtek át ezen a vakító fehér földön, s ragyogtak a napsütésben. A távolban, délen, egy kis, alacsony, homokos sziget csillogott szűziesen-pirosan, mint egy rózsa, a nap első sugaraiban.
A tengerparttól nem messze olajfák, fügefák, szentjánoskenyér-fák, pár szőlőskert, s két domb között a mélyedésben gyümölcsfák, és a tengerpart közelében veteményeskertek.
Sokáig gyönyörködtem a magaslatról a föld lágy íveiben: csíkok rajzolódtak ki a vasszínű kövekből, a mélyzöld szentjánoskenyér-fákból s az ezüstös olajfákból, mintha meg-megvonagló tigristest terülne el az ember szeme előtt. És messze, délen, a még egyre dühöngő tenger csillogott, hatalmasan, magánosan, egészen Afrikáig, bömbölt, csapdosott, és mardosta Krétát.
Olyan volt nekem ez a krétai táj, mint a széppróza: szépen kicsiszolt, szófukar és felesleges gazdagságtól mentes, erős és mégis mértéktartó. A lényeget a legegyszerűbb eszközökkel fejezte ki. Nem játszott, nem tűrt semmiféle cicomát, nem szónokolt; mindazt, amit mondani akart, férfias szigorral mondta el. De szigorú vonásai között ezen a krétai tájon meglepő lágyságot és gyengédséget figyelhetett meg a szemlélő ‒ szélvédett mélyedésekben illatoztak a citrom- és gránátalmafák, és onnan messziről, a végtelen tenger felől, kimeríthetetlen poézis áradt. »Kréta ‒ mormoltam magamban ‒, Kréta… « És a szívem szárnyakat kapott.”