Szerző: Szabó Magda

Cím: Megmaradt Szobotkának

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2018

Borító: keménytábla védőborítóval

Oldalszám: 333

Első megjelenés: 1983

Egyértelmű volt, hogy Szabó Magda naplói után (Nyusziék. Naplók 1950-1958) a Megmaradt Szobotkának című kötet lesz a következő bemutatásra szánt olvasmányom, amely a Nyusziék kiegészítéseként vagy folytatásaként is felfogható.

A Naplók utolsó, ötödik füzetében csupán néhány oldalnyi bejegyzés található 1958 októberéből, melyek szintén Szabó Magda férje iránti szeretetéről tanúskodnak, illetve egy utólagos bejegyzés olvasható a legvégén, az összes füzet zárásaként 1983 márciusából, Szobotka Tibor halálának egyéves évfordulóján. Ez a bejegyzés köti össze tulajdonképpen ezeket a kettejükhöz kapcsolódó naplókat egy harmadikkal, a Liber Mortis-szal (halottaskönyv), amely 1982. május 25-től 1990. február 27-ig vezetett napló, az özvegy magányának naplója (ez még nincs a polcomon, de a kívánságlistámon igen).

A Megmaradt Szobotkának tehát a két kötet között helyezkedik el, hiszen mindent megtudunk belőle a férj, Szobotka Tibor életéről ‒ Szabó Magda előtt és után.

A könyv röviden

Szabó Magda ebben a kötetben férjének állít maradandó emléket. Szobotka Tibor a Kortárs című folyóirat felkérésére kezdte el írni a memoárját, a számára legfontosabb résszel kezdve ‒ írói pályájának kudarcait rögzítve, és ezzel egyidőben össze is foglalja saját, ezt a kevésbé közismert pályát (a Megmaradtam Szobotkának című fejezetben). 1925. március 8 ‒ 1961. március 7 között vezetett naplót, már az iskolában lejegyezte a vele történteket, és eltett minden kézzel fogható emléket, dokumentumot, fényképet, levelet. Végül csupán öt fejezetnyi anyaggal készült el az önéletrajzából (Király, katona, polgár; Első szerelmeim egyike; Magyar honvéd szemüvege; Gyógyulás zeneszóval; Megmaradtam Szobotkának), így sok-sok kiegészítésre volt szükség Szabó Magda részéről, aki férje hagyatékában találta meg a férfi további terveinek vázlatát, kulcsszavait, és közös emlékekként fogalmazta ezeket újra. Megtalálható még a kötetben egy Szobotkával készített interjú, valamint egy 1941 november és 1943 január közötti, dátumozott, rövid összefoglalókként szolgáló jegyzetekből álló naplórészlet.

Véleményem

„Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.” ‒ írta Szabó Magda ebben a kötetben, melyben abszolút sikerült elérnie a célját: halhatatlanná tette Szobotka Tibor, a férj, a férfi, az író és az ember nevét. Úgy érzem, nagy szükségem volt erre a könyvre, melyben lényegesen sok, talán minden olyan információt megkaptam, amelyekre kíváncsi voltam ennek a számomra mostanáig szinte teljesen ismeretlen férfinak az életével kapcsolatban. Sokkal több ez a könyv, mint két ember összedolgozott önéletrajza, visszaemlékezése, korrajz is egyben. Ezért nagyon fontos szerintem az, hogy hogyan olvassuk a kötetet, mire, kikre vagyunk kíváncsiak Szobotka Tibor Szabó Magda előtti és Szabó Magda utáni élete mellett ‒ az esetleg máshonnan már szintén ismerős szereplőkre, helyszínekre, a történelmi háttérre. Külön érdeme a kötetnek, hogy lábjegyzetekkel van ellátva, és hogy ezek a vonatkozó oldalak alján olvashatók, nem szeretem, ha hátra kell lapozni a magyarázatokért.

A könyvben Szobotka Tibor egész élete kirajzolódik naplójegyzetei, memoárjai, valamint dokumentumokból kiragadott idézetek, rádióelőadások, cikkek által. Megdöbbentő volt számomra mindaz a személyes tragédia, amire ezekből fény derült, úgy érzem, sok mindent megértettem elsősorban a férfi életével, mérhetetlen szenvedéseivel kapcsolatban, amelyekről fogalmam sem volt, valamint kettejük életének, házasságának is új oldalait ismerhettem meg, és még sokkal inkább csodálom szoros, minden nehézséget áthidaló köteléküket.

Szobotka Tibor alig tizenhárom évesen kezdett naplóírásba, és már 1925. március 13-án azt írja: „Író szeretnék lenni, és tollammal nagy nevet kivívni, de félek, hogy ehhez nincs tehetségem.” A kötet a gyermekkorral indít, a szüleiről, családi hátteréről olvashatunk, megtudjuk, hogy már gyermekként állandóan, de később is, egész életében szorongott valamiért, és hogy a művészetbe, a zenébe, az olvasmányaiba menekült. Nagyon fiatalon kezdett verseket írni, elismeréseket is kapott, pályázatokat nyert, a novelláit is közölték tizenhat éves korában, pártfogolták (Karácsony Sándor, az Erő szerkesztője), később viszont már nem arat sikert prózáival, mert ezek „nem voltak elég optimisták”. Ahogy telik az idő, egyre élesebb megfigyelésekkel, megjegyzésekkel találkozunk a részéről, például a fasizmus veszélyeinek felismerését illetően. Aztán 1936-37-ben katonáskodott is ‒ karpaszományos volt (azaz egyéves önkéntes katonai szolgálatot teljesített, tartalékos tiszti kiképzésben részesült), majd két évig dolgozott egy szövőgyár irodájában szülői nyomásra (apja is itt dolgozott). 1939. február 19 ‒ júlis 21 között járt Londonban, majd hazatérve eljegyezte barátnőjét, Márkus Ili énekesnőt, akit azonban nem akart feleségül venni saját szerény anyagi lehetőségei miatt (tanításból próbál megélni), ám 1942. december 3-án, Ili erősködésére mégis összeházasodtak. Házasságuk azonban a folytonos behívások miatt nem volt igazi házasság ‒ ahogy azt ő maga is bevallotta.

A háború éveiről a naplóbejegyzéseit olvashatjuk, amely számomra az életraj legmegrázóbb része. A napló 1943. március 7 után megszakad, Szobotka ekkor megkapta a behívót. 1944. október 15-én, szabadsága alatt megszökött, egy alkóvban, majd egy pincében bujdosott. Budapest ostromakor következett be házasságuk és életének kétségkívül legnagyobb tragédiája: elveszítette újszülött kisfiát és feleségét is.

Felesége halála után ábrándult ki a nőkből, a szerelemből, férjes asszonyokat is elcsábított, és nem akart soha többé megnősülni. Újabb naplót 1945 szilveszterétől kezdett el vezetni. Sokat írt az aktuális munkáiról a Magyar Rádióban, elfoglaltságairól, szerteágazó nőügyeiről, és azon gondolkodott, hogy Londonba emigrál, a BBC-nél fog dolgozni. Aztán megismerte a fiatal, rendkívül csinos, okos és határozott Szabó Magdát: Balatonlellén, az Írószövetség fogadásán találkoztak, Devecseri László mutatta be őket egymásnak azzal a szándékkal, hogy Szobotka „lehozza” Magda verseit a rádióban. Harmincöt és harminc évesek voltak.

1947. július 14 ‒ 1948. június 5: a Szabó Magdával való megismerkedés és a „kiegyezés” közötti időszak, kettejük szerelmi csatája, vívódása, az esküvőjük napjáig. „Az életünkről volt szó, de neki kellett döntenie.” 1948. januárjában írja Szabó Magda: „Melyik lesz erősebb, az én gyöngeségem vagy az ő gyöngesége?” Szobotka Tibornak kellett eldöntenie, hogy akarja-e a közös életet, félretéve mindenki mást, akarja-e Magdát feleségnek vagy sem, másként nem folytatódhat a kapcsolatuk. Két csodálatos fejezetben mindkét fél visszaemlékezéseit elolvashatjuk: A csata című fejezetben Szobotka, A vidéki lány című fejezetben pedig Szabó Magda meséli el megismerkedésüket, vívódásukat.

Innentől kezdve ismertebb közös életükről olvashatunk, Szobotka Tibor folyamatos tüdőbetegeskedéséről és írói kudarcairól, hisz csak az 1970-es évektől kezdték úgy számon tartani munkáit, mint nem csak puszta lektűr.

Az utolsó három fejezet szintén nagyon megrendítő, ezekben Szobotka Tibor haláltusáját írja le Szabó Magda: 1982 januárjától Bécsbe készülődtek a Collegium Hungaricum meghívására előadást tartani, ám február 16-án, tévézés közben, Szobotka lebénult. „Még tíz napig élt.” ‒ írja Szabó Magda. Harmincnégy évig voltak házasok.

Egyéni és közös boldogság és szomorúság rajzolódik ki az oldalakon, mindig egymást keresztező érzések. A kötet végére érve egyértelművé vált számomra, hogy igazából semmit nem tudtam Szobotka Tibor életéről, és valóban, a legtöbben csupán annyit tudnak róla, hogy Szabó Magda férje volt. Valószínűleg én sem találkoztam volna a nevével, mint íróéval, ha nem Szabó Magda férje lett volna, és igenis azért lett érdekes számomra is a személye, mert Szabó Magda férje volt, és igen, az ő élettörténetéről olvasva is Szabó Magdáról lehet még többet megtudni. Kicsit talán olyan a helyzetük, mint Arthur Miller és Marilyn Monroe esetében, a feleség ragyogása teljes mértkében elfedi a férjet (Miller esetében a férj sikereit).

Azt hiszem, ez az a könyv, amelyikben minden benne van kettejükről, egész életük, szerelmük. Alapvető olvasmány. A legmegrázóbb felismerés az volt számomra, hogy Szobotkának egész életében túl sok visszautasításban volt része ‒ „mindig felfedezték, se sohasem véglegesen, egyértelműen” ‒, és ez megtörte, elmetszette a karrierjét és az életkedvét, Szabó Magda pedig sosem tudott örülni a saját sikereinek Szobotka sikertelensége miatt. Azt is hiszem, hogy Szobotka Tibor életében Szabó Magda megismerése volt a legjobb dolog, ami történhetett (és fordítva is).

Végezetül pedig néhány kiragadott részlet, amelyek jelleméről árulkodnak, a feleség tolmácsolásában: „férfiésszel sem lakkozta át az emlékeket, vállalta a boldogtalan múltat olyannak, amilyen volt, a boldogtalan jelennel együtt”; „született szegénypárti, született baloldali”; „sosem másokban kételkedett, mindig önmagában”; „állandó kudarcélményben él”; „egyre mélyebb depresszióba süllyed”; „született rádiós-tévés személyiség volt”.

Idézet

Hogy tudhattam volna abban a percben, mikor Devecseri kimondja a nevét, hogy ha nincs Szobotka, nem leszek én sem, sem az én életművem, Rákosi iszonyú évei, a visszavett Baumgarten-díj, az évtizedekig tartó, gondosan előkészített és végrehajtott víz alá nyomás, ifjúságunk és reményeink legázolása alkoholistává zülleszt, disszidálásra bír, ideggyógyintézetbe vagy öngyilkosságba kerget. Ha ő nem áll mellettem, kalapáccsal verem szét az írógépemet írás helyett, ha nem fogja a kezemet, és nem unszol naponta, dolgozzam, nem írok én se Freskót, se Őzt, nem írok én semmit átkozódó verseken kívül. »Nekem írd meg! ‒ kért, mikor végképp abba akartam hagyni mindent ‒, nekem egyedül, és ne törődj mással. Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód.« Amiket azokban a dúlt, gyilkos időkben írtam, valóban sorra csak neki születtek. Volt meósom, kritikusom, esztétám, de volt szakácsom is, ha nagyon benne voltam a munkában, ő főzte meg az ebédet, hogy ne kelljen felállnom az íróasztaltól, volt, hogy ő takarított, ő vásárolt be, én meg vertem a gépet, időnként hozzám hajolt, és mgcsókolta a fejem búbját, kezében valami háztartási eszközzel, és azt mondta: »Dolgozz!« Nevelt, bírált, tanított, szavára, javaslatára úgy dobtam a papírkosárba hatvan-nyolcvan flekket, hogy még csak nem is sóhajtottam utána, annyira megbíztam ízlésében, ítéletében, kezdtem a munkát elölről.