Szabó Magda és Szobotka Tibor szerelme egyike azoknak a lebilincselő irodalomtörténeti kapcsolatoknak, amelyeket szerintem feltétlenül megéri alaposabban ismerni, mert jót tesznek a léleknek, és motivációt adhatnak a mindennapokhoz.

„Egy esztendeje írom ezt a naplót, ami nem is az, hanem a szerelmünk története. Egy esztendő alatt csak mélyült, erősödött ez a szerelem.” ‒ írja Szabó Magda 1951. április 27-én, a Nyusziék I. füzetben. Ezeknek a naplóknak az olvasásakor lett egyértelmű számomra, hogy egy kevésbé árnyaltabb képet raktam össze magamban kettejük szerelméről, házasságáról, mint amilyen az valójában volt / lehetett.

A Nyusziék. Naplók 1950-1958 teljesen új megvilágításba helyezték előttem ezt a kapcsolatot, és szerintem a legkétkedőbbeket is meg tudnák győzni arról, hogy igenis létezik a sírig tartó igaz szerelem, az igazi összetartozás, és hogy nem érdemes kevesebbel beérni ‒ ahogyan Szabó Magda sem érte be kevesebbel, hanem állhatatosan várta, hogy egy nap majd rátaláljon. Igen, tudom, ez túl romantikusan és tündérmeseszerűen hangzik, ám az ő esetükben egyáltalán nem az! Egyszerűen tényleg arról van szó, hogy nekik sikerült egymásra ‒ a tökéletes boldogságra, amit egy másik ember adhat ‒ rátalálni, és ez az, ami csodálatos.

A kötetet tavaly májusban rendeltem meg bookline-on, és tavaly októberben olvastam el először, idén pedig azért is választottam az október hónapot az újraolvasására, mert ebben a hónapban született Szabó Magda is, sőt ebből az alkalomból szereztem be egy új kötetet is, amely az író életéről szól.

A naplók kapcsán, olyan olvasóként, aki ismeri Szabó Magda szinte teljes életművét, mindenekelőtt azt kell leszögeznem, hogy rendkívüli módon megdöbbentő volt ennyire közelről belelátni az író, azaz nem is az író, hanem elsősorban a nő, sőt, a szerelmes nő fejébe, gondolataiba, magánéletébe. A feljegyzések természetéből adódóan nagyon intim és rendkívüli élmény volt!

Hogyan is néznek ki pontosabban ezek a naplók? A szerkezetüket illetően nagyon érdekes az összeállítás, ugyanis ez az öt füzet sokszor keltette fel bennem a hiányosság érzését. Elsősorban nem napról napra vannak vezetve, hanem napok vannak összesűrítve egy-egy dátumban, a bejegyzések folytatólagosak. Az első füzetben egy év és alig két hónap feljegyzéseit találjuk. A második füzet az elsőnek a folytatása, de kevesebb mint egy év, alig tíz hónap feljegyzéseit tartalmazza. A harmadik, szintén egy rövidebb füzet a folyamatos elutasítások, sok-sok idegeskedés és az ebből következő testi legyengülés, ám mégis a szüntelen bizakodás füzete ‒ tulajdonképpen életük nagy része lehetne a kitartás és a bizakodás füzete, ami idővel csak Szabó Magda írói karrierje számára hoz valóban pozitív változásokat, aki ekkoriban kezd regényírásba. A naplók írásakor Szabó Magda még költőként ismert, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozik, majd általános iskolai tanárként. (Ezekben az években, miután visszavonták tőle a Baumgarten-díjat, 1958-ig nem publikálhatott). A negyedik füzet egy nagyobb európai kirándulás (Svájcban, Németországban, Hollandiában jártak), és mindannak a napól napra történő leírása, amit látott, tapasztalt. Az ötödik füzet egyetlen rövid bejegyzésében (Nyúlak negyedik könyve) már a regényíró Szabó Magdával találkozunk, aki szerződést kapott „előbb a Freskóra [1958-ban megjelent regénye], aztán a Boldizsárra [Bárány Boldizsár című meseregénye, szintén 1958-ban jelent meg]”, de az év első felének sikereit újabb csalódások és küzdelmek követik.

A rendkívül bensőséges részeken túl mindenekelőtt ismét az író stílusa, a mondatszerkezetek, a szavak azok, amelyek most is, mint minden könyve olvasásakor, lenyűgöznek, hisz naplóíráskor is az író ír. Ugyanakkor számos latin szöveget, latin idézeteket, utalásokat találunk az oldalakon, amit Szabó Magda elképesztő ókori műveltsége magyaráz (latin-magyar szakos tanár volt). „Szeretsz egy asszonyt, akinek latin az anyanyelve.” ‒ jegyzi le férje hozzá intézett szavait (1950. április 23, Nyusziék I). A jól szerkesztett kötet érdeme, hogy lábjegyzetek segítik a megértést, és hogy ezek a magyarázatok az oldalak alján találhatóak (nagyon nem szeretem olvasás közben, amikor a magyarázatokért hátra kell lapozni).

Rövid, gyors olvasmányok az egyes füzetek, viszont sokáig el lehet időzni egy-egy résznél, mondatnál, újra és újra elolvasni az egyes mondatokat, a pontos megfogalmazásokat, amelyek tökéletesen átadják a leírójuk érzéseit, általános emberi érzéseket, melyeket mi, olvasók, nem tudnánk ekképpen megfogalmazni.

Minden oldalon megtaláljuk a megtartó szerelem iránti hála szavait. Ez számomra a leglenyűgözőbb az egész kötetben. Örökösen ismétlődő kölcsönös szerelmi vallomásokat találunk, szerelmes szavakat, becézéseket, csodás egész mondatokba öntve, a közös titkos játékokat: „Mi a szerelem? Miféle erő? Nem naiv ez a kérdés, inkább elmélkedő. Te vagy rám a legnagyobb hatással. Nem csodálkoznám, ha testben is kezdenénk hasonlítani.” „Minden könnyebb és kevésbé félelmes együtt.” „Sokkal, sokkal boldogabbak vagyunk, semhogy le tudnám írni.” „Élni, Veled, gyönyörű.” ‒ csak az ír ilyeneket, aki nagyon szeret és akit nagyon szeretnek.

Sehol nem találkoztam még prózában ennyire tökéletes ‒ rövid, pontos, mindenre kiterjedő ‒ és többszörös megfogalmazásával annak, ami két ember kölcsönös szerelme és szeretete lehet, talán még a barátságon, törődésen, ragaszkodáson is túl. Kicsit tényleg olyannak tűnik ez a kapcsolat, mint egy tündérmese, legalábbis ami a szerelem aspektusait illeti, ezen túl viszont nagyon is valósággá, egyszerű, földi kapcsolattá, halandó emberi életek együttélésévé válik. A napi gyötrelmekkel teli hétköznapok köszöntenek az olvasóra, a boldog hétvégék, amelyeket együtt töltenek, illetve veszekedések-kibékülések, féltékenység, hiúság ‒ ez már az a rész, ami a tündérmesékből hiányzik: mi történt azután, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Bizony nem éltek éppenséggel gondtalanságban, hanem anyagi és fizikai nehézségek, a szegénység, a pénztelenség, a ki nem elégítő munka terhe alatt, de igenis szerelemben és boldogságban, együtt jóban, rosszban, betegségben, mindent a másiknak, a másikért. Hát kell ennél több? Akarhatunk ennél többet az életben? Valakinél többet, aki szerelemmel szeret és támogat bennünket? Szerintem nem. Ez a legnagyobb ajándék, minden más csak ráadás.

Szabó Magda 1950‒1958 között írott naplóinak kötetét el kell tehát olvasni, és újra kell olvasni, ha másképp nem, hát részleteiben, időnként fellapozva. Azt hiszem, aki még nem ismeri az írásait vagy most barátkozik a köteteivel, és elolvassa a naplókat, meg fogja szeretni és még inkább a szívébe fogja zárni őt, mert az életrajz és életmű ismerete nélkül is mindenkit megszólítanak, és rendkívül nagy hatást gyakorolnak az olvasóra. Számomra az első két füzet volt a legmeghatározóbb, férj és feleség szerelme történetének megörökített emlékei, mert eleve kettejükre voltam kíváncsi.

Újraolvasás közben döntöttem el, hogy a következő bemutatásra szánt elolvasnivaló a Megmaradt Szobotkának című kötet lesz, Szobotka Tibor naplóinak és életművének a feldolgozása, összefoglalása a férfi halála után ‒ a felesége által. Ez a kötet tulajdonképpen a Nyusziék folytatásaként is felfogható, és szintén tavaly vásároltam meg, a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.

„szept. 11
Olyan gonoz, fekete napok, hogy alig élek. Te, gazdasági főnök, Te, szegény szívem ‒ dühösen szorítasz a karodba, és arról beszélsz, hogy mégis, minden ellenére is jó és szép az élet, mégis olyat kaptál, amit csak alig-alig kap valaki. »Mit?« ‒ nézek fel rád, Te visszanézel, csodálatos a pillanat. Sohasem láttam ilyennek a szemedet; ahogy most nézel, csupa sugár, csupa imádat ‒ Te, ha soká élek véletlenül, ha ezer évig, utolsó percemben ezt az alkonyt látom majd, a Vérmezőről besütő lámpafényt, minket a sötét szobában, engem a karodban, s a szemedet, ahogy lepillantasz rám: »Megismertem a tökéletes szerelmet és boldogságot…«
A leveled, amelyet Debrecenbe kaptam, bolond soraid. »Még csak két órája mentél el, de máris nagyon rossz…« Alvásaink, ébredéseink, elfúló szád a csók alatt. Harmadik éve vagyok a feleséged ‒ ”