2018 májusában olvastam először az Embernek fiát, a nagyváradi megyei könyvtárból kölcsönöztem ki ugyanebben a kiadásban, és annyira lenyűgözött, hogy azóta terveztem a megvásárlását. Tavaly augusztusban végül megrendeltem bookline-ról, így most a saját példányomban olvashattam újra.

A regényt 1975-ben adták ki először magyarul, ám 1982-ben Roa Bastos újraírta a művet, és ez a 2008-as kiadás a szerző által átírt változat, melybe az író saját (1982-es, Toulouse-i keltezésű) előszava is belekerült. Amint a Tóth Éva által jegyzett Utószóból is kiderül, a változtatások száma eléggé jelentős az első kiadáshoz képest, például egy teljesen új fejezettel is bővült.

A kiadással kapcsolatban még azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy nagyon hasznos szószedet is található a kötet végén a guaraní és a paraguayi spanyol dialektusban használt szavakról, ugyanakkor lábjegyzetek is segítik a megértést az egyes oldalakon.

„Sokkal inkább egy nép nem hivatalos, történelem alatti, valódi története, eposza, amely az archaikus történetmondás mitikus hangján, de modern, sokszor filmes eszközökkel, a kronológiai rendet elvetve, töredékekből bontja ki a szereplők életét, sorsát. Talán ennek és a mű erőteljes bibliai szimbolikájának köszönhető, hogy az egyszeri, időben és térben körülhatárolt történetek egyetemessé tágulnak, túlmutatnak a történelmi és földrajzi meghatározottságon, és a mindenkori kiszolgáltatott, szenvedő, de sorsáért mégis felelős emberről mondanak valami örök érvényűt.”

Az egyetemesség a kiváló irodalmi mű irodalomtörténetileg elfogadott legfőbb sajátja, az örök érvényűség záloga (ezt nem én állítom, hanem például a kritikusok). Az Embernek fia esetében az említett egyetemességen túl számomra a kiválóság abban rejlik, hogy például ha végig nagyon figyelmesen olvassuk, rájövünk, hogy a fülszöveg ez a néhány sora pontosan megfogalmazza a történet(ek) varázsát.

Augusto Roa Bastos tizenhét évesen önkéntesként vett részt az 1932-ben kezdődő Chaco-háborúban, adott tehát egy történelmi háttér és a cselekmény helszíne, Paraguay, ahol az őslakos indiánok guaraní nyelvének jelenléte olyannyira hangsúlyos, hogy az ország kultúrája kétnyelvű, jóllehet a guaraní nyelv inkább szó-, mint írásbeli. Ma már a közel hét millió lakosú ország csupán 3%-a őslakos guaraní indián, 95%-ban pedig meszticek, azaz fehér-indián keverékek lakják.

Őslakos indiánok és keverékek, illetve fehér emberek, apák, anyák és fiaik állnak a regény középpontjában, az idők folyamán a saját történelmüket és környezetüket is befolyásoló emberi életek, emberi tevékenységek, amelyek ebben az esetben a legtöbbször csak pusztítást és pusztulást jelentenek.

Egy narrátor-szereplő mesél tehát első szám első személyben, majd pedig ugyanő meséli el azt, amit másoktól hallott első szám harmadik személyben. Apró részletekben állnak össze a történetek, az események láncolata, melyek mintha örökös körforgásban kapcsolódnának egymáshoz. Az elbeszélő életének végigkövetésével találkozunk mások életével, aki lassan, darabonként rakja össze előttünk az eseményeket, ráadásul nem kronológiai sorrendben, ami kicsit nehezítheti a megértést, azaz fokozza a regény „nem egy könnyed olvasmány” jellegét.

Különböző fontos szereplők, helyiek és bevándorlók életének részletei és a hozzájuk kapcsolódó rejtélyek egészítik ki mellékszálakként a fő cselekményt, olyan különleges alakok, mint a leprás Gaspar Mora, aki betegsége miatt önkéntes száműzetésbe vonult az erdőbe, vagy az öreg Macario Francia, egy felszabadított rabszolga fia, aki „a falu eleven emlékezete volt”, és aki sokat mesélt a múltról a helyi gyerekeknek, így a tizenéves Miguel Verának is.
Macario kilencven éves korában halt meg, a vasútvonal építésének idején, és a Kálvária-domb lábánál temették el, amelynek tetején egy fekete kereszten Krisztus fából faragott szobra állt egy kunyhóban, melyet Gaspar Mora faragott fából, és amelyet annak idején Macarióék hoztak le a rengetegből, ahol Mora bujdosott; vagy pedig olyan szereplők, akik belecsöppennek ezeknek a falvaknak és az embereknek a jelenébe (a múltjába), mint például egy orosz doktor (az orosz forradalom menekültje). Az egyház erős és makacs jelenlétével is számolni kell ezekben a falvakban, amely a szegények szegénységét „segít” elviselhetőbbé tenni, és nagyon könnyen eretneknek bélyegezhet meg akárkit. Rejtélyes és néhol rémisztő, misztikus alakokkal, történetekkel és helyi legendákkal van átszőve a regény, és titkos rokoni kapcsolatokkal.

Ismerős szereplők is felbukkannak, mint például Aimé Bonpland, akire már jóval az Alexander von Humboldt-al való kalandozások után talál rá itt ismét az olvasó, a Santa Ana-i börtönben raboskodva, majd pedig néhány oldallal később itt éri a halál. Szívet melengető érzés volt, hogy egy hónappal azután, hogy Daniel Kehlmann A világ fölmérése című könyvében már találkoztam Bonpland nevével (a könyv a decemberi ajánlóm volt), most egy nagy latin-amerikai író leghíresebb regényében is felbukkan a neve. Valahol, valamilyen módon minden összekapcsolódik, ezért is csodálatos az irodalom, és hatalmas ajándék, hogy olvashatunk.

Nem tudom nem megemlíteni azt a részt sem, amikor Macario arról mesélt, hogy sárga pillangók repkedtek „a leprás Krisztus” felé a Kálvária-dombon, mert óhatatlanul García Márquez Száz év magányát és Mauricio Babiloniát juttatta az eszembe, és feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon Márquez olvasta-e az Embernek fiá-t…

Nagyon sok esemény követi egymást a nem éppen rövid oldalakon, és meglehetősen sok információt kapunk az egyes szereplőkről, alaposan megismerjük őket. Nagyon tetszett az a mód, ahogyan Roa Bastos a szereplők életszakaszai és a különböző események által kapcsolta össze a fejezeteket, a tíz fejezet szerkesztési módja számomra nagyon különleges élményt nyújtott.

A történeten túl engem leginkább az elbeszélés módja, a gyönyörű elbeszélői stílus ragadott meg, töbször is lélegzetállítóan hatott rám, illetve maguk a szereplők, mint „a babonaság karjaiba taszított szegény, nyomorult nép” és mint jellemek is. Az olvasás során mosolyogytam, elképedtem, felháborodtam, sírni szerettem volna, az utolsó fejezeteket pedig, amelyek felfokozták az izgalmat és a fájdalmas élményt, egy szuszra olvastam el. Az egyik kedvenc mondatom: „Az élet mohó, és nem emlékezik.”

Számomra egy rejtély Latin-Amerika, talán ezért is vonz annyira, ezért is olvasok szívesen olyasmit, ami Latin-Amerika országaihoz, elsősorban múltjához kötődik, ám teljesen véletlenül választottam ezt a regényt január végén következő havi olvasmányként. Az első dolog, amire mindig gondolok ezzel a földrésszel kapcsolatban elszomorító és dühítő, éspedig az ezen a földrészen olyannyira másféleképpen sajátos örökös baj: az értelmetlen háborúk (múltbéli és jelenkori egyaránt), amelyekből soha nem lehet kikecmeregni, tűrni kell, megszokni, együtt élni, mert mindezek egy körforgás részei, csakúgy, mint az emberek, akik haláluk után is vissza-visszatérnek ‒ mások emlékeiben ‒ a halhatatlan legendákban.

Végezetül tehát ismét azt kell leszögeznem, hogy totális ismeretlenségbe burkolóznak előttem a dél-amerikai országok. „A föld nélküli emberek, és az ember nélküli földek országa.” − ezt most már tudom Paraguay történelméből, hála ennek a regénynek. Leginkább a sorozatos háborúk és forradalmak, a körforgásszerű, ismétlődésszerű harc, küzdelem, és a mérhetetlen szegénység ejtett rabul: mindig újabb zavargások készülnek, újabb lázadások, felkelések, örökösen csak forradalmak, mocsárláz, próféták, kínzó szegénység. Latin-Amerika a XX. század első felében.

Roa Bastos regénye megrázó és lebilincselő, és azért kell elolvasni, mert gyönyörű.

„De a falu népe továbbra is minden évben felment a dombra, hogy leszedje Krisztust a keresztről, és végighurcolja a falun, mint tehetetlen áldozatot, akit meg kell bosszulniuk, nem pedig mint Istent, aki életét adta az emberekért.
Talán ez a misztérium egyszerűen nem fért a fejükbe.
Vagy Isten volt, és akkor nem halhatott meg. Vagy pedig ember, de akkor vére hasztalan hullt a fejükre, meg nem válthatta őket, hiszen ami megváltozott, az csak még rosszabb lett.
Lehet, hogy csak a dombon álló Krisztus eredete ébresztette bennük azt a furcsa hitet, hogy a Megváltó is rongyos volt, mint ők maguk, és akárcsak őket, őt is örökké megcsúfolták, kigúnyolták, gyilkolták, mióta világ a világ. Ez a hiedelem tótágast állította a hitet magát, és állandó tápot adott a lázadásnak.
Akit valójában ki akartak engesztelni, vagy legalábbis igazolni, az Gaspar Mora volt, a hangszerkészítő, aki, mikor leprás lett, bevette magát az erdőbe, és nem tért vissza többé a faluba. A nevét soha nem ejtették ki, valami hallgatólagos és valószínűleg ösztönös megegyezés értelmében.
Én akkor még nagyon kicsi voltam. Tanúságtételem csak félig érvényes. Most is, miközben leírom az emlékeimet, érzem, hogy az ártatlansággal, gyermekkorom ámulatával összekeverednek a felnőtt árulásai és feledése, életem megismétlődő halála. Nem újra élem ezeket az emlékeket; talán vezekelek miattuk.”