A skandináv országokban az észt-finn származású Sofi Oksanen még 2003-ban lett nagy kedvenc, Sztálin tehenei című első regényének megjelenése után.

A Tisztogatás is rögtön első számú bestsellerré vált Finnországban és nemzetközileg egyaránt, én magam is e sokkoló könyv kapcsán találkoztam először az író nevével, és (miután előzőleg kikölcsönöztem a székelyhídi könyvtárból) 2013 decemberében meg is vásároltam ezt a kötetét.

2014-ben aztán úgy adódott, hogy elutazhattam Budapestre, ahol a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon láthattam és hallhattam is Oksanent, aki a rendezvénysorozat díszvendégeként mutatta be legújabb, Mikor eltűntek a galambok című negyedik regényét. Haza persze nem csak a dedikált Tisztogatással, hanem az író összes, addig megjelent kötetével jöttem.

Nagyon tetszett a történet, ahogy már utaltam is rá, igazán újszerűnek találtam, megdöbbenés, felháborodás és szomorúság hullámzott bennem az első oldaltól az utolsóig, különösen a szerkezet nyújtott újat. Az idősíkok és a folyamatos megszállások célpontjául szolgáló Észtország második világháborús és kommunista éveit ábrázoló jelenetek helyszíneinek váltakoztatása folyamatosan lekötötte a figyelmemet, folyamatosan vártam a válaszokat a kérdéseimre, mígnem az apránként átadott információk lassan összekapcsolódtak, és a várva várt befejezéssel ismét felháborodtam, majd fellélegeztem (vagy inkább felsóhajtottam), de még mindig messze voltam attól, hogy elengedjem a szereplőket vagy hogy biztonságban tudjam őket.

Az 1936-1992 között játszódó történet már-már túlságosan, zavaróan szétdarabolt, azonban alapos, pontos és világos mondatok viszik előre a cselekményt, melyekben a megrázó részek mellett rengeteg szépség is rejlik, a tehetség és a mesteri szerkesztés egyértelmű bizonyítékaként, és annak tanúságaként, hogy Oksanen a Helsinki Színművészeti Akadémián tanult dramaturgiát.

A sodró események és az érzelmek váltakoztatása, helyenként finom, máshol kemény szavakban történő elbeszélése tökéletesen tárja elénk az ábrázolt világ, a benne élő emberek és helyzetük zavarát. A cselekmény a gyűlölet, az erőszak és a keserűség bélyegét viseli magán, a boldogság, a szerelem rövid jelenetei eltörpülnek az egyéni célok megvalósításáért küzdők gátlástalansága mögött, a kétségbeesés és a reménytelenség kerülnek minduntalan előtérbe.

Számomra felejthetetlen élmény volt a könyv − pozitív és negatív egyaránt. Az író mindentudó narrátorként mesél, és megvilágítja a hazugságokat, az elferdítéseket, amelyek a történelmet és az emberi természetet jellemzik, de nem befolyásolja, hanem csak szembesíti az olvasót, megerősíti a saját rációján alapuló ítéletében. Ez az egyik legerősebb érv, ami szerintem Oksanen és a könyvei mellett szól. Egy másik pedig a tömérdek adat, amelyek hitelességét az az alapos és aprólékos kutatói munka biztosítja, amely minden Oksanen-könyv mögött ott áll.

A Tisztogatás hozta meg Sofi Oksanen számára a világsikert, színházi előadás és film is készült már a könyv alapján ‒ szerintem ez önmagában is egy alapos indok, amiért érdemes kézbe venni a kötetet. Nagyon izgalmas lehet ugyanakkor azok számára, akiket kicsit is érdekel a történelem, de különösen érdekes lehet abból a szempontból, hogy segít megismerni Észtország múltját, hiszen egy északi, számunkra kevésbé ismert európai ország kis faluja az évtizedeket összekapcsoló cselekmény helyszíne, amelynek történelméről mi, itt a Kárpát-medencében, általában keveset tudunk.

Viszont, mielőtt nekiülnétek elolvasni, felhívnám a figyelmeteket egy fontos dologra: Oksanen nevén nevezi a dolgokat, számos durva, erőszakos és obszcén jelenet is található a könyvben, ezért tizennyolc éven aluliaknak semmiképp sem ajánlanám.

„Aliide szorosan markolta a kasza nyelét. Talán őrült a lány. Esetleg megszökött valahonnan. Honnan tudhatná. Talán csak megzavarodott, talán történt valami, s attól lett ilyen. Vagy talán mégis egy orosz tolvajbanda csalija.
A lány feltornázta magát a nyírfák alatt álló padra. A szél a feje fölött lengette az ágakat, de ő nem húzódott félre, bár össze-összerezzent az arcába csapódó levelektől.
‒ Menj arrébb az ágaktól!
A lány meghökkent. Arckifejezésébe a hökkeneten kívül valami más is vegyült. Mintha emlékezett volna valamire. Talán arra, hogy ki is lehet térni az arcát csapkodó levelek elől? Aliide hunyorgott. Ez bolond!
A lány távolabb csúszott az ágaktól. Ujjai szorosan ráfonódtak a pad szélére, mintha attól tartott volna, hogy leszédül róla. A keze mellett egy fenőkő hevert. Remélhetőleg nem olyan, aki könnyen dühbe gurul, és kövekkel meg fenőkővel kezd dobálózni. Talán nem kellene hergelni. Nem árt az óvatosság.
‒ Voltaképpen honnét kerültél ide?
A lány többször is szóra nyitotta a száját, mielőtt hangok formálódtak volna, tétova mondatok Tallinról és egy autóról. Szavai egymásba botlottak, mint korábban is, összetorlódtak, amikor nem kellett volna, idő előtt egymásba fonódtak, és furcsán csiklandozták Aliide fülét. Nem a szavak voltak szokatlanok, nem is az orosz akcentus. Valami más oka volt. A lány észt beszédében egyéb furcsaság is feltűnt neki. Bár ez a koszos, fiatal lány a ma gyermeke volt, a döcögő mondatok mintha porladó papírok és penészes, fényképeitől megfosztott albumok világából érkeztek volna.”