Gabriel García Márquez elsősorban újságíró volt, ő is több alkalommal így nyilatkozott magáról, és nem is hagyott fel szakmájának gyakorlásával és pártfogásával azután sem, hogy világhírű íróvá vált, éppen a Száz év magánynak köszönhetően.

Nagy rajongója vagyok a kolumbiai (újság)írónak, aki „csak másodsorban” volt tehát nagy regényíró. Sok év eltelt azóta, hogy magába szippantott, és máig nem ereszt el a Karib-tenger márquezi világa, amely minden ismert és kevésbé ismert regényében és novellájában visszaköszön.

„Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidékének valóságából készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez.” ‒ nyilatkozta egy 1973-as interjúban.

A Száz év magány-al kilencedikes koromban találkoztam először, több mint tizenöt éve, különleges házi feladatként adta akkor kezembe a magyartanárnőm. Azóta minden évben újraolvasom legalább egyszer, és nagyon szubjektíven még mindig azt gondolom, hogy nincs hozzá fogható.

A mitológiák szereplőire emlékeztető család történetét bemutató, a mágikus realizmus klasszikusaként számon tartott könyv korántsem a legelső ebben a műfajban, viszont a legismertebb.

A legjobban az tetszik benne, hogy bár pontosan meg lehet vonni a határt valóság és képzelet között, ezek a fogalmak ebben a történetben mégis csupán fogalmak maradnak. A képzelet igazából szabadon szárnyalhat, és már a legelső oldalakon olyan fokú természetességgel találkozunk a leghihetetlenebb események olvastán is, hogy az első meghökkenésekre egyszerűen csak rábólintunk, és végül minden mondatot valóságként fogadunk el, éppen úgy, ahogyan azt Márquez szerette volna.

A történet több szálon fut, és bár lineárisan halad előre, nem ezt a benyomást kelti, ugyanis a szereplők és emlékeik gyakran felkavarják a fő cselekmény idejét, a családtagok pedig jóformán ugyanazokat a keresztneveket viselik, ami elsőre igencsak összezavaró, arról nem is beszélve, hogy a szöveg is ‒ bár meseszerű és folyékony ‒ nagyon sűrű, és alig találunk benne párbeszédet.

Sok szereplőt és teljes élettörténeteket ismerünk meg az oldalakon: egy őrült alkimistát, aki egy gesztenyefához kikötve hal meg, szorgos és kitartó asszonyokat, akiknek nem értékeli senki a nemzetség fennmaradásáért tett erőfeszítéseiket, egy ezredest, akinek alakja legendává válik, egy égbe szálló szüzet, egy tetovált vadászt, egymással versengő, egymás halálát váró nővéreket, fattyú gyerekeket, és így tovább ‒ különleges, nem mindennapi embereket. Mindannyain élnek, azaz vágyakoznak, félnek, mernek, szeretnek, gyűlölnek, és magányos, tulajdonképpen sikertelen életútjaik (bár nagyon különböznek egymástól) a családi házban mégis időről időre keresztezik egymást.

A szövevényes, mesterien szerkesztett történet önmagában is egy rendkívül izgalmas és meghökkentő elbeszélés, és csak első látásra családregény, mert valójában Latin-Amerika és a magány − mint a szolidaritás ellentétének ‒ története, sőt, ahogyan azt Márquez is többször hangoztatta, így például 1982. decemberében, az irodalmi Nobel-díj átvételekor mondott beszédében is: egész Latin-Amerika magányának története, amelyet saját problémáival és drámáival az idők folyamán mindig magára hagyott az európai kontinens.

Hiszem, hogy Márqueznek igaza van ebben, és ha erre gondolva olvassuk a regényt, akkor még inkább figyelemre méltóvá válik. Latin-Amerika diktátorok és polgárháborúk dúlta országaiban egy európai nehézkesen tájékozódik, mert ezek számunkra minden tekintetben idegen és ismeretlen világok. Ezért is érdemes elolvasni, és mert megdöbbentő, szórakoztató, és a legékesebb spanyol nyelven és a legkifejezőbb magyar fordításban íródott.

„Be kellett látnia, hogy fiának [Aureliano Buendía ezredesnek], akiért az életét is odaadta volna, van egy fogyatékossága: képtelen szeretni. Egy éjjel, amikor a hasában hordta, hallotta, hogy felsír. Olyan élesen hallatszott a sírás, hogy José Arcadio Buendía felébredt mellette, és megörült, hogy hasbeszélő lesz a fia. Mások jóstehetséget jövendöltek neki. Őt viszont elfogta a reszketés, mert biztosan tudta, hogy az a mélyről fakadó jajszó a félelmetes disznófarok első jele, és buzgón kérte az Istent, engedje elpusztulni a magzatot a méhében. De az aggkor megvilágosodásában ráeszmélt, és sokszor mondogatta, hogy az anyák hasából felhangzó gyereksírás nem a hasbeszélő képesség vagy a jóstehetség, hanem a szeretni nem tudás csalhatatlan jele. Miután a fiáról alkotott képe ily módon leértékelődött, Ursulában hirtelen feltámadt mindaz a részvét, amivel addig az adósa maradt.”