Szerző: Gabriel García Márquez

Cím: Száz év magány

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2012

Borító: keménytábla

Oldalszám: 373

Fordította: Székács Vera

Első megjelenés: 1967

Gabriel García Márquez elsősorban újságíró volt, ő is több alkalommal így nyilatkozott magáról, és nem is hagyott fel szakmájának gyakorlásával és pártfogásával azután sem, hogy világhírű íróvá vált, éppen a Száz év magánynak köszönhetően.

Nagy rajongója vagyok a kolumbiai (újság)írónak, aki „csak másodsorban” volt tehát nagy regényíró. Sok év eltelt azóta, hogy magába szippantott, és máig nem ereszt el a Karib-tenger márquezi világa, amely minden ismert és kevésbé ismert regényében és novellájában visszaköszön.

„Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidékének valóságából készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez.” ‒ nyilatkozta egy 1973-as interjúban.

A történet röviden

José Arcadio Buendía és felesége, Ursula Iguarán néhány baráttal és családjaikkal közösen, hosszas vándorlás után megalapítják Macondót, Kolumbia egy sajátos, minden történelmi és politikai rendszeren kívül álló kis faluját, amelyet önerőből, lassú gyarapodással építgetnek saját maguk és leszármazottaik számára. A történet középpontjában az alapító Buendía család hat nemzedéke áll, amely az évtizedek során egyre népesebb lesz. Macondo is a szépen gyarapodó családdal együtt változik, előbb néhány vándorcigány felbukkanásának és a Buendíák tudásra és fejlődésre szomjazó tagjainak, majd pedig a helyiektől függetlenül megjelenő külső behatásoknak, az ún. civilizációnak és vívmányainak köszönhetően alakul át, és indul el egy lassú, ám a történet közepétől egyre biztosabban sejthető hanyatlás felé.

Véleményem

A Száz év magány-al kilencedikes koromban találkoztam először, több mint tizenöt éve, különleges házi feladatként adta akkor kezembe a magyartanárnőm. Azóta minden évben újraolvasom legalább egyszer, és nagyon szubjektíven még mindig azt gondolom, hogy nincs hozzá fogható.

A mitológiák szereplőire emlékeztető család történetét bemutató, a mágikus realizmus klasszikusaként számon tartott könyv korántsem a legelső ebben a műfajban, viszont a legismertebb.

A legjobban az tetszik benne, hogy bár pontosan meg lehet vonni a határt valóság és képzelet között, ezek a fogalmak ebben a történetben mégis csupán fogalmak maradnak. A képzelet igazából szabadon szárnyalhat, és már a legelső oldalakon olyan fokú természetességgel találkozunk a leghihetetlenebb események olvastán is, hogy az első meghökkenésekre egyszerűen csak rábólintunk, és végül minden mondatot valóságként fogadunk el, éppen úgy, ahogyan azt Márquez szerette volna.

A történet több szálon fut, és bár lineárisan halad előre, nem ezt a benyomást kelti, ugyanis a szereplők és emlékeik gyakran felkavarják a fő cselekmény idejét, a családtagok pedig jóformán ugyanazokat a keresztneveket viselik, ami elsőre igencsak összezavaró, arról nem is beszélve, hogy a szöveg is ‒ bár meseszerű és folyékony ‒ nagyon sűrű, és alig találunk benne párbeszédet.

Sok szereplőt és teljes élettörténeteket ismerünk meg az oldalakon: egy őrült alkimistát, aki egy gesztenyefához kikötve hal meg, szorgos és kitartó asszonyokat, akiknek nem értékeli senki a nemzetség fennmaradásáért tett erőfeszítéseiket, egy ezredest, akinek alakja legendává válik, egy égbe szálló szüzet, egy tetovált vadászt, egymással versengő, egymás halálát váró nővéreket, fattyú gyerekeket, és így tovább ‒ különleges, nem mindennapi embereket. Mindannyain élnek, azaz vágyakoznak, félnek, mernek, szeretnek, gyűlölnek, és magányos, tulajdonképpen sikertelen életútjaik (bár nagyon különböznek egymástól) a családi házban mégis időről időre keresztezik egymást.

A szövevényes, mesterien szerkesztett történet önmagában is egy rendkívül izgalmas és meghökkentő elbeszélés, és csak első látásra családregény, mert valójában Latin-Amerika és a magány − mint a szolidaritás ellentétének ‒ története, sőt, ahogyan azt Márquez is többször hangoztatta, így például 1982. decemberében, az irodalmi Nobel-díj átvételekor mondott beszédében is: egész Latin-Amerika magányának története, amelyet saját problémáival és drámáival az idők folyamán mindig magára hagyott az európai kontinens.

Hiszem, hogy Márqueznek igaza van ebben, és ha erre gondolva olvassuk a regényt, akkor még inkább figyelemre méltóvá válik. Latin-Amerika diktátorok és polgárháborúk dúlta országaiban egy európai nehézkesen tájékozódik, mert ezek számunkra minden tekintetben idegen és ismeretlen világok. Ezért is érdemes elolvasni, és mert megdöbbentő, szórakoztató, és a legékesebb spanyol nyelven és a legkifejezőbb magyar fordításban íródott.

Idézet

Be kellett látnia, hogy fiának [Aureliano Buendía ezredesnek], akiért az életét is odaadta volna, van egy fogyatékossága: képtelen szeretni. Egy éjjel, amikor a hasában hordta, hallotta, hogy felsír. Olyan élesen hallatszott a sírás, hogy José Arcadio Buendía felébredt mellette, és megörült, hogy hasbeszélő lesz a fia. Mások jóstehetséget jövendöltek neki. Őt viszont elfogta a reszketés, mert biztosan tudta, hogy az a mélyről fakadó jajszó a félelmetes disznófarok első jele, és buzgón kérte az Istent, engedje elpusztulni a magzatot a méhében. De az aggkor megvilágosodásában ráeszmélt, és sokszor mondogatta, hogy az anyák hasából felhangzó gyereksírás nem a hasbeszélő képesség vagy a jóstehetség, hanem a szeretni nem tudás csalhatatlan jele. Miután a fiáról alkotott képe ily módon leértékelődött, Ursulában hirtelen feltámadt mindaz a részvét, amivel addig az adósa maradt.