A Kölnben született Heinrich Böllt szokás „a németek lelkiismereté”-nek nevezni, mivel műveiben a lehető legnagyobb hitelességgel ábrázolta Németország és a német társadalom háborús múltját. 1939-ben őt is behívták katonának a Wehrmachtba, többször is megsebesült és amerikai fogságban is volt. Ő volt az első német író a második világháború után, aki (1972-ben) irodalmi Nobel-díjat kapott.

Regényeiben a szereplők alakjain, tulajdonságain és magatartásán keresztül jeleníti meg a német történelmet, hosszú éveket, évtizedeket összekapcsolva általuk, mint például a Csoportkép hölggyel című könyvében, és természetesen így van ez a Biliárd fél tízkor esetében is, melyben ötven év történelme rajzolódik ki az olvasó előtt mindösszesen egyetlen nap alatt, 1958. szeptember 6-án.

Magával ragadott a regény legutóbb is (tavaly májusban olvastam, sok-sok jegyzetet készítve), és teljes bizonyossággal leírhatom, hogy ez minden újraolvasáskor változatlanul így fog maradni, szóval teljesen meggyőzött ‒ Böll és a Fähmel-ek is.

Emlékszem, legelső alkalommal kicsit soknak tűnt a sűrűsége és az intenzitása, ami hatalmas súllyal nehezedett rám oldalról oldalra, de amint felvettem a ritmust, és megbarátkoztam a szereplőkkel, azzá a letehetetlen kötetté vált számomra, amelyben tizenhárom fejezeten keresztül egyre csak lapoztam és lapoztam, és minél többet akartam megtudni a főszereplő család tagjairól, akik megszámlálhatatlan monológok formájában teljesen kitárulkoztak előttem, és izgatottan vártam, hogy a végkifejletben összekapcsolódjanak a sokfelé nyúló szálak.

Különösen értékesnek tartom a könyv azon tulajdonságát, hogy bár elsősorban családregénynek minősíthető, természetesen sokkal több annál. Számomra az egyik legjobb korrajz, amit olvastam a második világháború és az azt követő évek Németországáról. Böll közvetett módon sok más család helyett is beszél a Fähmelek által, akik Németországban maradtak a háborús években, és talán Erich Maria Remarque regényeihez tudnám hasonlítani a könyveit téma és elbeszélői minőség terén is, jóllehet utóbbi többnyire a Németországból elmenekült, emigránssá vált értelmiségiek életéről és emlékeiről ír (például A Diadalív árnyékában, az Éjszaka Lisszabonban című regényeiben).

A cselekmény a regény szereplőinek, különösen az idős Fähmel házaspárnak az elbeszéléseiből bontakozik ki, akik maguk mesélnek az életükről, a kezdetektől egészen a születésnapi vacsora előtti órákig, és a regény egész folyama tulajdonképpen az ő és más szereplők visszaemlékezéseinek és gondolatainak áradata, melyekben megidézik a család múltjának eseményeit, örömeit és bánatait. A történetfűzés során természetesen az is kiderül, hogy kire utal a könyv címe: ki az, aki biliárdozik reggelente fél tízkor, és miért nem szabad megzavarni abban az egy órában, amit ennek a nem véletlenül választott időtöltésnek szán.

Böll mindemellett remekül önti szavakba azokat a fogalmakat, amelyek ismerete elengedhetetlen az adott korszakban való tájékozódáshoz, szimbolikus jelentéstartalommal ruházva fel ezeket, így például minden szereplő három szimbolikus csoportba sorolható: vannak áldozatok, azaz bárányok, vannak pásztorok és vannak tulkok a történetben. Mindenki egyértelműen besorolt vagy besorolható. A kérdés csak az, hogy melyik csoportba és miért?

Az elbeszélés magával sodor, a stílusa folyékony és gondosan kiművelt, remek a szerkesztés, és folyamatosan kapunk valami plusz információt, amin elgondolkodhatunk, és amit el kell helyeznünk a történet megértéséhez. Böll alaposságát az is alátámasztja, hogy még a legkevesebbet „játszó” szereplő is olyan finoman megrajzolt, hogy a megmutatott minimális jellemvonásokból is teljesen megismerjük, és tisztán látjuk, hogy milyen ember volt a múltban és milyen ember a jelenben.

Riasztó mélységek, elvarrott és elvarratlan szálak húzódnak végig a cselekményen, és mindenki alapvetően a „Meg lehet-e bocsátani?” és a „Hogyan tovább?” kérdésekre keresi a történetben a választ. Szerintem az olvasó is megkapja a maga válaszát, és ez talán a legerősebb indok, ami a Biliárd fél tízkor elolvasása mellett szól.

„A parti lámpafüzér élesen rajzolódott ki a ködrétegen át.
‒Gyere ‒ mondta Schrella ‒, ott vannak, nem hallod?
Hallottam őket, a járda már remegett lépteik alatt, nyaralóhelyekről beszéltek, ahová hamarosan elutaznak: Allgau, Westerwald, Bad Gastein, Északi-tenger, a labdáról beszéltek, Robert labdájáról. Menet közben könnyebben meg tudtam kérdezni.
‒Miért? ‒ kérdeztem ‒ miért? Talán zsidó vagy?
‒Nem.
‒Akkor mi vagy?
‒Bárányok vagyunk ‒ mondta Schrella ‒, megesküdtünk, hogy nem eszünk a tulok szentségéből.
‒Bárányok. ‒ Féltem a szótól. ‒ Valami szekta? ‒ kérdeztem.
‒Talán.
‒Nem párt?
‒Nem.
‒Nem tudok részt venni ‒ mondtam ‒, nem tudok bárány lenni.
‒Enni akarsz a tulok szentségéből?
‒Nem ‒ mondtam.
‒Pásztorok is vannak ‒ mondta ő ‒, olyanok, akik nem hagyják el a nyájat.
‒Gyorsan ‒ mondtam ‒, gyorsan, itt vannak már egészen közel.”