„Nagyanyám nagy utat tett meg, parasztlányból iparművész lett a Goldberger-gyár mintaosztályán, amelynek mintakönyvei ma a műtárgypiac keresett tárgyai. Az Erzsébet nőiskolába járt, mert Radák Olga, jegyezd meg, mondta gyakran nagyanyám testvére nekem, a Radák Olga!, felvette ösztöndíjjal, amikor cipész nagyapám kézen fogva bevezette oda 1930-ban, hogy ha kell népi tehetség, tessék, itt van. Hatalmas meztelen parasztembert rajzol majd, a feltápászkodó magyar népet, de csak ennyi nyomot hagyott rajta a kor, Szabó Magdát szerette, Fejes Endrét és Hajnóczyt, ő adta a kezembe a könyveiket. Amikor otthagyta a Goldbergert, mert megijedt a zsidótörvényektől, s elment inkább egy lőszergyárba, akkor hozta meg a maga életrontó kompromisszumát? Vagy amikor a testvérével kiigényeltek egy zsidólakást a Falk Miksa utcában, miután kibombázták? Erről nem beszélnek persze, csak beeső bombáról, sorban állásról vízért, elhullott lovakról az ostrom alatt.

Benne nem volt harag, csak szívós elszántság, hogy felneveli, mindentől megvédi, mindhalálig birtokolja a fiát. Nem számolt vele, hogy a fiú felnő, és szerelmes lesz. Hogy éppen egy zsidó lányt akar elvenni. Hogy apai és anyai nagyanyám munkatársi barátságából új család csírázik, amelyben neki, éhes szeretetének csak az unoka jut, de érte is meg kell küzdenie.

Ki barát és ki ellenség? És ki tesz igazságot, ha nekem ellenségem a te barátod? Rejtett mintázat feszíti szét a családot, a történelem mintázata. Nem értem, mi ez a feszültség, de benne növekszem.” (A tárgyak beszélnek)