Szabó Magda, az egyik legtöbbet fordított magyar író nevével 2014-ben találkoztam először, az Abigél című regénye kapcsán, és mint valószínűleg sokan mások, előbb én is a kötet alapján készült négyrészes tévésorozatot láttam.

Ha kicsit utánamolvastatok itt a blogomon, láthattátok, hogy Szabó Magda neve többször is előfordul az idei olvasmánylistámon (akárcsak Gabriel García Márquezé). Ennek egyrészt az az oka, hogy számos kötetét sikerült nemrég beszereznem a Jaffa Kiadó új sorozatában, és Móra Ferencet idézve: „Sose kívánj több földet, mint amennyit meg bírsz szántani”, azaz olvasatlanul már én sem teszek be a könyvtáramba újabb szerzeményeket. Másrészt, el kell árulnom, hogy a szomszédos Debrecen szülötte a kedvenc íróm [szándékosan nem azt írtam, hogy a kedvenc írónőm vagy magyar iró(nő)m].

2017-ben olvastam el először a Katalin utcát, ekkorra már Szabó több könyvét kölcsönöztem ki a megyei könyvtárból, és rég a rajongójuk voltam, ez a kis könyv pedig egyszerre a teljes életmű leglebilincselőbb története lett számomra, azaz a kedvenc Szabó Magda-regényem. Évente újraolvasom.

Egy Duna melletti budai utcában három család él egymással szomszédos házakban: a fogorvos Held-ék lányukkal, Henriett-tel, az özvegy Bíró őrnagy házvezetőnőjével, Temesnével és fiával, Bálinttal, valamint a remek tanár, Elekes, gyönyörű, ám rendetlen feleségével és két lányukkal: a jól nevelt, okos és ügyes, ám túlságosan merev Irénnel, és a szeleburdi, zajos, impulzív, ám csupaszív Blankával. A jelen és a múlt idősíkjai váltakoznak egymással a történetben, idillikus körülmények rajzolódnak ki, a gyerekek jó játszópajtások, a szülők igaz barátok, akik gondot viselnek egymásra, életük összefonódik és elválaszthatatlan. 1934-től 1968-ig követjük végig a három család sorsának alakulását a Horthy-korszakon és a második világháborún keresztül, amely véget vet mindannak a boldogságnak és biztonságnak, amelyet a családok addig élveztek. Mi az, ami túlélhet egy veszteségekkel sújtott emberi életben? Túlélhet egyáltalán valami? Talpra lehet-e állni és folytatni egy új, egy másik életet? Ezekre a kérdésekre keresik a választ Szabó Magda szereplői.

A Katalin utca finom, törékeny, mesterien szerkesztett ‒ az egyik legremekebbül szerkesztett regény, amit olvastam, és a szereplők azonnal a szívembe lopták magukat. Irodalmi körökben „az író egyik legkedvesebb gyermekeként” van számon tartva, és éppen ezért mintha kevésbé értékelt lenne Szabó olyan regényei, mint Az ajtó vagy a Régimódi történet mellett, amelyek úgy ismertek, mint remek- vagy főművek.

Számomra azért is csodálatos a regény, mert tulajdonképpen megtaláljuk benne Magyarország 20. századi történelmének egy jelentős részét, érdekfeszítő és ellentmondásos fejezeteivel, és mert Szabó Magda olyan különleges szereplőket teremtett, akiknek van egy valódi (fiatal és szép) és egy irreális (idősebb és megkopott) önmaguk, vagy akikről azt írja, hogy „nem e világiak”, mint például a gyönyörű Blanka és a védtelen Henriett.

Egy rendkívüli módon zárt világ rajzolódik meg az oldalakon, és minden esemény közvetlenül érinti a szereplőket, akik sokszor maguk mesélnek és emlékeznek ‒ vagy egy mindentudó elbeszélő közöl velünk tényeket ‒, így szinte teljesen hiányoznak a párbeszédek a történetszövésben.

Kifinomult és gördülékeny, könnyed a nyelvezet, és olyan szíven ütő szomorúsággal teli, amely csak azért elviselhető, mert elragadó szereplőket ismerünk meg az oldalakon, és mert gyönyörű, kifejező és pontos szavakkal vannak bemutatva a családi és elsősorban emberi kapcsolatok, az érzelmek, vágyak, bánatok, örömök.

A mesteri szerkesztésnek köszönhetően részletekben csepegtetve, megfontolt adagolással kapja meg az olvasó a várt és vágyott információkat, de már a bevezetőben is nevén van nevezve a két legfontosabb tétel: az élet és a halál, a fiatalság és az öregség ellentétei. Ennek függvényében vagyunk tanúi az évek múlásával a szereplők növekédésének, fejlődésének, konfliktusaiknak.

A végkifejlet, a befejezés is az élet és a halál közötti réseket, kapcsolódásokat világítja meg, és nem lezár, hanem további kérdések feltevésére készteti az olvasót. Bevallom, ez a sajátos befejezés legelőször okozott nekem némi értelmezési problémát, de nem vett el az élmény varázsából, sőt, utólag tökéletesen megerősítette a történet érdemeit.

Lebilincselőnek tartom ezt a regényt, mert izgalmas, és szívbe markoló. Szabó Magda a halál utáni létezést képzeli el és fogalmazza meg számomra egyedülálló módon ebben a könyvében: a halál tulajdonképpen nem is olyan szörnyű és ijesztő, de a halál utáni élet annál inkább az, nyugtalanító és magányos, mert a halottak, éppen úgy, mint Gabriel García Márquez halottai, nem találják a helyüket a túlvilágon, és ezért visszavágynak az életbe.

„Egyszer csak észrevették, hogy az öregedés felbontotta múltjukat, melyet az ifjúság és a relatív fiatalság éveiben olyan kereknek és összemarkoltnak éreztek: az Egész részekre bomlott, minden megvolt benne, és benne volt, ami addig a napig velük történt, csakhogy másképpen. A tér helyszínekre, az idő időpontokra, az események epizódokra tagolódtak, s a Katalin utca lakói megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom. Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”