Néhány nappal ezelőtt bukkantam rá véletlenül a Könyvmentők Egyesület Könyvszigetén (a Lokal Pub kapubejáratánál) a Péntek esti szabadságunk. A nagyváradi Ady-kör húsz éve című kötetre, amely a Bihari Napló Kiadóvállalat gondozásában jelent meg 1998-ban, és az egykor e városban működő Ady Endre Irodalmi Kör két évtizedének történetével foglalkozik, interjúk és visszaemlékezések formájában.

Miért is említek meg rögtön a bevezető első mondatában a bemutatásra szánt kötet helyett egy másikat? Bizony azért, mert ezt a könyvet épp akkor találtam meg (vagy talált meg engem ez a könyv), amikor a Zsákutca két irányból ‒ Köszönjük neked, Kondukátor!-t olvastam. Ilyen helyzetekben szoktam azt gondolni, hogy nincsenek véletlenek, illetve igenis vannak ilyen akaratlanságok, tehát spontán ‒ hoppá! ‒ történések, mint például az, hogy rátalálunk egy olyan kötetre, amely szorosan kapcsolódik (egyik) aktuális olvasmányunkhoz, és kiegészíti azt, illetve hozzátesz valamit. Nos éppen ez a helyzet az említett kötetekkel is: mindkettőben megtalálható Kőrössi P. József neve.

Csodálatos, és az egyik legfontosabb sajátossága az olvasmányainknak, hogy akarjuk vagy sem, a történetek, a szereplők, a helyszínek és a korszakok összekapcsolódnak egymással, kibővítenek vagy kipótolnak hiányosságokat, megválaszolnak valamikor válaszolatlanul hagyott kérdéseket, mindezt rajtunk, a mi személyiségünkön keresztül, hiszen mi, az olvasóik hozzuk létre ezt a kapcsolatot köztük, bennünk rakódnak össze egésszé a magunkba szívott és elraktározott információk.

Egy január közepén „Kápéjé” aláírással dedikált példány formájában kaptam meg a Zsákutca két irányból ‒ Köszönjük neked, Kondukátor! című kötetet a szerzőtől, éspedig közvetítéssel: éppen a könyvben felidézett és a vendégszövegek „beküldői” között is megtalálható Szűcs Lászlótól, az Újvárad folyóirat főszerkesztőjétől.

Muszáj ismét megjegyeznem a következőt: hiszek a véletlenekben (akaratlanságokban), de még sokkal inkább hiszek abban, hogy valamilyen módon tényleg minden okkal történik (ám a választás mindig a mienk).

2014-ben kezdett el tettekben is megnyilvánulni az irodalom és Nagyvárad irodalmi-kulturális élete iránti vonzódásom, ez év áprilisától ugyanis egyre gyakrabban utaztam el ide Székelyhídról különféle kiállításokra, könyvbemutatókra. 2014 áprilisában egy Anne Frankkal kapcsolatos kiállítás miatt utaztam először a városba, amely a megyei könyvtár első emeleti folyosóján kapott helyet, novemberben pedig Dragomán György Máglya című könyvének bemutatóján vettem részt az Illyés Gyula Könyvesboltban (a dedikáció szerint november 21-én), a Törzsasztal nevű rendezvénysorozat keretében, melyen Kőrössi P. József beszélgetett a marosvásárhelyi születésű íróval. Ekkor vettem részt először ezeken a rendezvényeken, és ekkor hallotam először Kőrössi P. József nevét. Később megtudtam róla azt is, hogy Nagyváradon született író, költő, könyvkiadó (Noran Libro), és hogy 1982 óta Magyarországon él. A Törzsasztal-rendezvények szervezőjeként számos emlékezetes kulturális esemény kapcsolódik a nevéhez, melyeknek köszönhetően kortárs magyar írókkal, költőkkel találkozhatott személyesen is a nagyváradi közönség. Ezek a rendezvények kezdtek el tehát engem is Nagyváradra vonzani.

A Zsákutca két irányból. Köszönjük neked, Kondukátor! című, a Kossuth Kiadó gondozásában 2020-ban megjelent kötet nekem szánt, még tavasszal átvételre váró példányának híre nagy örömet okozó meglepetés volt számomra.

Az 1960-as, ’70-es és ’80-as éveket átívelő kötet két nagyobb részből áll: az első, terjedelmesebb rész az Útlevélkép a boldogsághoz című, ez Kápéjé emlékeit, a második résznek pedig Omagiu ‒ Vendégszövegek a címe, ez írótársak, barátok emlékeit tartalmazza rövid történetek formájában. Mindkét rész szorosan kötödik Nagyváradhoz, erdélyi városokhoz, határon innen és túli utazásokhoz, melyek háttereként a romániai kommunizmust találjuk.

A kommunizmussal kapcsolatban, azt hiszem, nincs olyan ember, aki ne hallott volna már legalább egy hajtépésközeli, ám mégis kellő humorral elmesélt sztorit a határátkelések körüli hercehurcákról, és ezek kreatív áthidalásáról. Ugyanígy eszméletlennek tűnt számomra arról olvasni pédául, hogy az ember elment ebédelni valahová, és hideg ételt raktak elé, hideg rántott húst és petrezselymes krumplit, és az ember szó nélkül megette.

Az első részben tehát Kőrösi P. József emlékeivel, családi hátterével, emigrálásának körülményeivel és következményeinek részleteivel ismerkedhetünk meg, míg a második részben ismerősök és barátok mesélnek egy-egy érdekesebb-mulatságosabb tapasztalatukról, melyek szintén kötődnek Kőrösi P. alakjához, aki maga is rendszeresen felbukkan ezekben az emlékekben. Tulajdonképpen emlékeket, emlékképeket kapunk az oldalakon, „talán”-okat, aszerint, hogy „így volt” vagy „az is volt”, vagy „megtörténhetett”: „Évekig, csaknem tíz éven keresztül készültek ezek a tragikomikus történetek, amelyek a Ceaușescu diktatúrájának természetrajzát írják le sajátos, meglehetősen különleges szemszögből. Egy részük velem és legszűkebb környezetemben történt meg, másokat hallottam, de olvashatnak itt olyan anekdotákat is, amelyeket kérésemre meséltek el.” Ezek között a történetek között Kápéjé a saját zsákutcáját is feltárja az olvasó előtt.

„A kötet második része a vendégszövegeké. Huszonegy szerző ötvenkilenc írásával találkozik itt az olvasó. Élménybeszámolók szerelmes, és csempész utakról. Ők nem Amo szappant, vagy fogamzásgátlót, vécépapírt vagy kávét, hanem könyveket, folyóiratokat, számizdatot csempésztek Magyarországról Romániába, nem csak Erdélybe. Kifelé pedig kéziratokat, amelyeket a szerzőjük a tiltás ellenére magyarországi megjelenésre szánt.” Elsőre meglepőnek találtam, hogy mások szövegei is bekerültek ebbe a kötetbe, a borítón jelzett szerző saját emlékeinek kiegészítéseképpen, amelyek szintén remek látleletek a romániai kommunizmusról, különösen az utolsó évekről. Persze a kapcsolódás egyértelmű, a gesztuson túl, hiszen a vendégszerzők is szerepelnek Kápéjé történeteiben, és ezekért az átfedésekért is érdemes elolvasni a kötetet. Nekem számos „aha!” és „hát persze!” jellegű élményem volt.

Igazából több név és esemény is ismétlődik az egyes történetekben, de én magam csak egy töredékét ismerem (ismertem) az említett személyeknek, és jóformán csak váradi vonatkozásban. Ez a tény határozta meg, vagy szorította korlátok közé az olvasásélményemet, azt, ahogyan felfogtam a kötet részeit és egészét. Egy-egy történet talán ezért tűnt kuszának egy-egy részletben, nem volt egyértelmű a mondanivaló, de hát ilyenek az emlékek, már ami az elbeszélői részét illeti, részemről ellenben a saját hiányosságaimat, nem létező ismereteimet tudom csak mentségül felhozni, amelyeket csak lassan vagy egyáltalán nem is lehet pótolni. De rendben is van ez így: hallgatni (olvasni) kell ezeket a történeteket, és a képkockák előbb-utóbb kiegészülnek, összeállnak, hisz: „Vannak történetek, amelyekben semmi sem érthető, de amit rejtenek, az a végtelenségig magyarázható.” (Háromélet. Városok Méliusszal című részben).

Nem tudom, milyen volt a kommunizmusban élni, nem tapasztaltam, de teljesen másképp hat az, más élményt nyújt, ha elmesélnek nekünk valamit, hogy milyen is volt és hogy volt, mintha egy tudományos céllal írt szakkönyvben olvasnám ugyanazt. Egyszerűen sokkal jobban velem marad egy szubjektív megközelítési mód (éppen azért, mert valakié, aki ott volt és akit ismersz valamennyire), és ez erre a kötetre is igaz. Számos új információt találtam ebben a könyvben, és biztos voltam benne, hogy a történetek révén egy kicsit jobban megismerhetem majd a szerzőt is (és nem csak). Ezért is szeretek visszaemlékezéseket, memoárokat olvasni.

Véleményem szerint a Zsákutca két irányból – Köszönjük neked, Kondukátor! elsősorban azoknak jelent különösen sokat, akik ismerik a szerző(ke)t, elsősorban Kápéjét, és a helyszíneket, mint például a vendégszövegek szerzői maguk is, és az ő hozzátartozóik is (akik közül jó néhányan szintén szerepelnek a kötetben), és akik számunkra is elérhető távolságban élnek (éltek). Másnak viszont, így például nekem is, ez a könyv elsősorban egy szociális háló feltérképezése sok újdonsággal, kapcsolatokkal és közös kalandokkal, valamint korrajz, olyan részletekkel, amelyekről sokáig nem volt tudomásom, nem hallottam róluk sem a szüleimtől, sem az idősebb rokonoktól (például az irodalom terjesztésének részleteiről). Ezeken is túlmutatóan elsősorban a nagyváradi vonatkozások hordoztak nagyobb jelentőséget számomra, emellett pedig az életrajzi adatokra és átfedésekre fókuszáltam. Igyekeztem jobban megismerni a szerzőt a képkockák összerakásával. Túlzás lett volna azt mondani a bevezetőben, hogy (néhány írásánál és verseinél jobban) ismerem Kápéjét a nagyváradi Törzsasztal-estekről, de most úgy érzem, hogy ezzel a kötettel sikerült kicsit valóban megismernem őt.

A rövid fejezetek történeteit nagyon ajánlom elolvasásra, mert nagyon élvezetesek, és mert közelebb visznek egy korszakhoz, amelyről többnyire már csak olvashatunk, és amelyről „olvasni kell”. Abban az esetben pedig, ha egy kötet szerzőjével, egy irodalmi körökben közismert és elismert egyéniséggel személyesen is találkozhattunk, sőt, dedikált kötetet kaptunk tőle, csak még szerencsésebbnek mondhatjuk magunkat e kötet birtokosaiként.

„Amikor a tiszt elégedetlenségét nyomatékosítandó ismét üvölteni kezdett, Bálint azt találta mondani, hogy nincs elég papír, mire a rendőr egy egész paksamétát dobott az asztalra az orra elé, és megint kiment. Bálint írt, írt, most már hosszabb sorokat. Most sem többet, mint azelőtt, de folyamatosan és lényegesen nagyobb betűkkel ugyanazt, mint azelőtt, és újabb oldalakra. A sokadik parancsolgatás, üvöltözés, papírgyűrés után a szekus utasította, hogy szedje a cókmókját, menjen a fenébe és otthagyta. Bálint felmarkolta az addig teleírt papírok egy részét (a cókmókját), betette a táskájába és távozott. Kifelé nem, mindig csak befelé menet motoztak.
Az út a szekuról, a Barátok Temploma mellől a Gong felé a Fő utcán vezet ma is. Kis kerülővel útba esik az Ady Múzeum, az egykori Mülleráj kioszkja, amelynek a teraszán ‒ a legenda szerint ‒ Ady törvényszéki tudósításait fogalmazta nyolcvan évvel azelőtt. Bálint menet közben megijedt a táska súlyától, és megtette ezt a kis kitérőt mielőtt velünk találkozott volna az Ady Múzeum, a Mülleráj felé, majd nagypofával elmesélte, hogy a fejléces, lepecsételt szekus papírokat az egyik tárló üveglapja alá csúsztatta be, az Ady kéziratok alá, ahol senki se fogja keresni. Ady utókora pedig ‒ te meg én ‒ úgyis le van már szarva.”