Statisztikák alapján Paulo Coelho az elmúlt tizenöt évben Magyarország legnépszerűbb külföldi szerzője volt.

A brazil író nevével másodéves hallgatóként találkoztam először, éppen Veronika meg akar halni című regénye kapcsán, amelyet egyik lakótársam jóvoltából olvashattam el. A rövid történet azonnal beszippantott, és egy csoporttársamnak köszönhetően, aki nagy rajongója volt Coelho-nak, hónapokig valósággal faltam a könyveit, elolvastam tőle mindent, ami magyarul megjelent és amihez akkoriban hozzá lehetett férni, de kölcsönöztem könyvtárból, barátoktól is, végül pedig vásároltam.

Veronika történetét még mindig jó történetnek tartom, viszont mára egy kiváló bizonyítéka annak, hogy idővel megváltozhat a véleményünk egy könyvről, ezért is tartom fontosnak az újraolvasást. Idén harmadszorra vettem le a polcról, és ezúttal minimálisan hatott rám, könnyed és gyors olvasmányként. Ennek elsősorban az lehet a magyarázata, hogy legelső alkalommal, sok évvel ezelőtt, sehol másutt nem olvastam olyan tabutémákról, mint például az öngyilkosság vagy az önkielégítés, amelyek ebben a könyvben nem csak, hogy megtalálhatóak, hanem pozitív értelemben meghatározóak a szereplő(k) fejlődésében.

Az egyetemi évek és Coelho regényeit lelkesen faló önmagam távlatából, a mában értékelve az élményt, azt kell mondanom, hogy a Veronika meg akar halni ‒ egy kis túlzással teljes egészében, de legalábbis jó néhány részletében ‒, klisékből áll össze. Például ehhez hasonló mondatokból: ,,… az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek neki, mindent magunknak kell átélnünk”, vagy például olyan megkerülhetetlen jellemzőktől kezdve, mint az, hogy az elmegyógyintézetek köztudottan hátborzongatóak (nyugtatóinjekciók, délelőtti séta, inzulinkezelés, sokkterápia, gazdag és gátlástalan intézményvezetők, stb.), az elmaradhatatlan szerelmi szálon át egészen (az elsőre valóban) meglepő és elfogadható végkifejletig, amelyben tulajdonképpen az olvasóra van bízva, hogy a saját tetszése szerint fejezze be Veronika történetét.

A történet egy másik érdekessége, ami számomra egy kissé zavaró tényező volt, hogy személyessé válik, az író szereplőként szólítja meg az olvasót az egyik fejezetben, első szám harmadik személyben beszélve magáról. A kötet első oldalain ugyanis kiderül, hogy a főszereplő, Veronika és az író, Paulo Coelho ismerik egymást, találkoztak egymással a való életben is, Veronika alakja tehát nem fikció. Coelho még azt is közli az olvasóval, hogy fiatalkorában ő maga is három alkalommal volt bolondokházában Rio de Janeiróban, tehát vannak közös pontok kettejük életében. Erre vonatkozóan azonban csak annyit árul el, hogy szerette volna egyszer a bolondokházában szerzett saját tapasztalatait megírni, arra viszont, hogy ebben a könyvben milyen arányban olvassuk Coelho, és milyen arányban Veronika személyes tapasztalatait, nem kapunk további támpontokat.

Változatlanul nagyon tetszettek viszont a történet természetfeletti vonatkozásai ‒ Coelho könyveinek alapköve ‒, illetve a tömörsége, mondatnyi érdekes információkkal istenhitről, vallásról, misztikáról, szerelemről, és különösen a cselekményt kiegészítő, közbeékelt történetek, amelyek olyasfélék, mint a tanítómesék, csak éppen spirituális témákat dolgoznak fel, mint például a szúfizmus vagy az asztrálutazás. A témához illően természetesen szemléltető leírásokat és példákat is kapunk olyan betegségekről, mint a depresszió, a pánikbetegség, a skizofrénia, stb., és a mellékszereplők életeit bemutató rövid leírások is nagyon hasznosak, segítenek jobban megismerni őket ‒ de ennek ellenére nem éreztem közel magamhoz egyiküket sem.

Nagyon értékelhető az is, hogy kapunk néhány minimális információt a kilencvenes évekbeli Szlovéniáról, a szlovének egyik legnagyobb költőjéről, France Prešerenről, vagy például a szerbek és horvátok közötti háborúról, amely Jugoszlávia felbomlása után tört ki. Európában élünk, de szerintem úgy általában keveset tudunk ezeknek a szomszédos vagy közeli országoknak a történelméről, részletekről nem is beszélve.

A spiritualitás tehát a regény egyetlen erős oldala szerintem, mivel kiemeli a regény cselekményét és szereplőit a klisészerű közegből, és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy élvezhetővé tegye az olvasó számára. Ennek köszönhetően találunk egy teljesen másfajta, rejtélyesebb „bolondok” közösségét a könyvben, mint mondjuk egy másik, hasonló témájú kötetben vagy akár a való életben.

A Veronika meg akar halni véleményem szerint egy könnyű olvasmány, amely kellőképpen szórakoztat is, ugyanakkor mindig aktuális témájával akaratlanul is elgondolkodtat, önvizsgálatra, magunkba nézésre késztet. Mi történik, ha már túl késő, mire az ember rájön, hogy változtathatna az életén, és hogy egyedül rajta múlik mindez, hisz tulajdonképpen nincsenek előtte leküzdhetetlen akadályok, ráadásul erős és egészséges is ahhoz, hogy ezeket az akadályokat sikeresen maga mögött hagyja? Coelho, azt hiszem, mindig próbál figyelmeztetni, ráébreszteni, és ebben rejlik történetei sikere, hisz időnként mindenkinek szüksége van útmutatásra, és mindenki maga dönti el, hogy ezt miben vagy kinél keresi és találja meg.

,,De hiszen ez az őrült értelmes dolgokat beszél – gondolta Veronika, és eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket az anyja mesélt neki szentekről, akik azt bizonygatták, hogy beszéltek Jézussal vagy Szűz Máriával. Ők is egy külön világban éltek? – Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin –, amikor a hőmérő mínusz öt fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki, de nem fogadta el a kabátomat. Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar – nem gondolod?”