José Saramago Vakság (portugál nyelven Esszé a vakságról) című könyve egyike azon köteteknek, amelyek jó néhány évvel ezelőtt még előzetes elolvasás nélkül kerültek fel a polcomra.

2012 telén hónaphosszat mást se csináltam, csak reggeltől estig olvastam, és kutattam az Irodalmi Nobel-díjas írók életét és munkásságát, azzal a szándékkal, hogy újabb és újabb felfedezésre váró neveket és címeket találjak. Ez a lelkes elfoglaltság a székelyhídi könyvtári kölcsönzések mellett nem kevés könyvrendeléssel is járt, és így akadtam rá Saramago nevére is, aki 1998-ban nyerte el ezt a kitüntetést.

Tavaly karácsonyra kaptam meg életem első igazi, kézileg és szeretettel gyártott könyvespolcait, és január elején át is rendeztem a váradi könyvtáramat. Ekkor akadt meg a szemem a Vakságon, és el is döntöttem, hogy újra elolvasom.

Az első alig ötven oldal után viszont eszembe jutott, hogy amikor 2012 őszén először elolvastam, megfogadtam, hogy többé nem fogom kinyitni.

A narrátorhoz hasonlóan, ha én is egy mondatban akarnám elmondani, hogy miről is szólt, illetve mit jelentett számomra ez a könyv, röviden így fogalmaznám meg: tizenhat fejezet szörnyűség, több száz ember kényszerű, és egy feleség szeretetből, kötelességtudatból és emberi jóérzésből vállalt csoportos és egyéni kálváriája.

Így hát, már az első oldalak után rájöttem, hogy saját korábbi tanácsomat megfogadva, igazából nem is akarom újraolvasni ezt a könyvet, és oldalról oldalra egyre erősebb volt a „nem akarom tovább olvasni” érzés, a felénél pedig már tényleg nem volt bennem egy cseppnyi hajlandóság sem a folytatásra, hanem inkább a sarokba akartam volna dobni.

De … folytattam.

Régebben szokásom volt végigolvasni, amit elkezdtem, az utóbbi öt évben viszont, ha tényleg nem találnak meg a sorok az első ötven vagy nyolcvan oldal után, akkor egyszerűen félreteszem a könyvet. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok újrapróbálkozni az elolvasásával vagy az adott szerző egy másik írásával, sőt. Amikor először olvastam a Vakságot, ez nagyon igaznak bizonyult, hisz akkor is végigszenvedtem a könyvet, viszont elsőre csak a kétségbe ejtő történetre figyeltem, most viszont lenyűgözött a stílusa is amellett, hogy kíváncsi voltam, hogyan fog végződni ez a szörnyű, nem is fikciószerű fikció, hiszen egyáltalán nem emlékeztem már sem a történetre, sem semmilyen részletre. Butaság volt tehát olyat mondani, hogy „soha többé” nem fogom elolvasni. Inkább arról van szó, hogy sok idő kell elteljen ahhoz, hogy újra el tudjak olvasni valamit.

Kitartóan olvastam tehát, sok-sok szünettel, ám a végéhez közeledve igyekeztem nagyon gyorsan haladni, hogy minél hamarabb vége legyen, de az is igaz, hogy innentől kezdve egyre több szépséget és emberi melegséget is lehetett találni a sorokban. Nem csupán borzalmas volt tehát a történet, különben tényleg nem bírtam volna elolvasni. Például itt egy csodás könyvekről szóló mondat: „mert a világon lévő könyvek, ha egybe vesszük őket, éppen úgy végtelenek, mint, ahogy mondják, a világmindenség.” Számos olyan jelenetet és leírást kaptam így az utolsó oldalakon, amelyek némileg kárpótoltak a „szenvedésért.” E mellett nem kevés irónia, jó adag, sokszor nem helyénvalónak érzett, de nagyon is emberi humorizálás fokozta a narráció egyre dühítőbb eseméyeit, és legalább ennyi a morális fejtegetések, filozofálgatások, közmondások, bölcsességek és tanulságok száma, melyek furcsán hatottak rám a szereplők által alkalmazott formájukban, de annál találóbban mutatják meg vélt vagy valós igazságuk mögött megbújó hasztalanságukat.

Minden nagyon általános a regényben, annak ellenére is, hogy néhány szereplő kiemelkedik a többiek közül, ugyanis nem csak a szereplők, hanem a választott helyszín, a város is, ahol élnek, névtelenek. Ez is furcsa volt számomra, mivel olvasóként nevekhez vagyok szokva (de legalábbis a főszereplőket szeretem nevükön nevezni), viszont éppen ez az általánosító hiányosság adja Saramago egyetemes zsenialitását, ahogyan a nagyon alapos szerkesztés is. Nagyon pontosan, élesen mutatja be ugyanis a kialakuló lehetséges kellemetlenségeket, szörnyűségeket, hiszen egy különleges fertőzésről van szó, amiről semmit sem lehet tudni, és teljesen fájdalommentes, önmagában nem is életveszélyes, de mégis a lehető legrosszabat hozza ki az emberekből, akiknek tulajdonképpen egymással szemben kell megvédeniük magukat. Nagyon érzékletesek a leírások a vakság természetére vonatkozóan is: „két derengő nappá alakult át a szemük.”

Saramago részletesen bontakoztatja ki a történetet, lépésről lépésre szolgáltatva a személyes és az általános információkat, mint egy látomás krónikása, aki megfigyel és mesél arról, amit lát(ott), mindezt oly módon, hogy mi, olvasók is úgy érezzük, hogy megfigyelünk, épp mint az orvos felesége. Saramago stílusa is rendkívül egyedi módon segíti elő ezt az érzést, épphogy van egy pont a nagyon hosszú mondatok végén (például nagyon sok a tizennyolc soros mondat), de a ritkán kitett ponton és vesszőn kívül semmilyen más írásjelet nem használ. Ez viszont meglepően nem annyira zavaró, inkább egyszerűen csak furcsa, mert a történet sodor magával, és így könnyen hozzá lehet szokni. Vannak egész oldalak, amelyeken egyáltalán nincs se egy bekezdés, se semmilyen tagolás, a dialógusok összefolynak a narrációval, nincs jelezve központozással a párbeszéd sem.

A Vakság volt az első, de nem az utolsó könyv, amit jó néhány évvel ezelőtt Saramagotól olvastam, de ez volt rám a legnagyobb hatással mind közül. Nem tudom, hogy ez ma is igaz lenne-e, de hogy ezt kiderítsem, újra olvasnom kell a könyveit. Az viszont, hogy másodszorra is belefogtam és be is fejeztem, csak megerősítette bennem a halvány emléket, hogy ez a regénye végül is egy remek írás, egy feledhetetlen történet, bár összességében szörnyű, idegesítő, felháborító, undorító és mérhetetlenül elszomorító … mert akár valóság is lehetne.

A regényből film is készült még 2008-ban, de persze a könyv „varázsát”, a narráció egyedi jellemzőit nem adja vissza (a könyv mindig jobb a filmes adaptációnál!)

Saramago megírta a folytatását is ennek a történetnek, amely Megvilágosodás (portugál nyelven Esszé a világosságról) címmel jelent meg 2004-ben.

Utánaolvastam kicsit ennek a folytatásnak, és arra a következtetésre jutottam, hogy mindkettő végigolvasásához ugyanaz az erős gyomor és nagy fokú elszántság szükséges ‒ legalábbis részemről.

„A délután közepe táján még három olyan vak jött, akiket kiűztek a másik szárnyból. Egyikük az asszisztensnő volt a rendelőből, akit az orvos felesége rögtön felismert, a másik kettő, a sors rendelése folytán, az a férfi, aki a sötét szemüveges lánnyal együtt volt a szállodában meg az a durva rendőr, aki hazavitte. Csak annyi idejük volt, hogy odamenjenek az ágyakhoz, és találomra mindegyikük leüljön egyre, az asszisztensnő kétségbeesetten zokogott, a két férfi hallgatott, mintha még most sem tudnák felfogni, ami velük történt. Kintről máris fejvesztett kiáltozás, üvöltő parancsszavak, éktelen lárma hallattszott. A kórteremben lévő vakok valamennyien az ajtó felé fordították az arcukat, vártak. Nem láttak semmit, de tudták, mi fog történni a következő percekben. Az orvos felesége, aki a férje mellett ült az ágyon, halkan így szólt, Várható volt, elkezdődik a pokol, amit ígértek. A férfi megszorította a kezét, és odasúgta, Ne menj el innen, mostantól fogva semmit sem tehetsz. A kiabálás elcsitult, bizonytalan zajok hallatszottak az előcsarnokból, a csapatostul érkező vakok lökdösődtek, benyomakodtak az ajtónyílásokba, volt, aki megzavarodott, és valamelyik másik kórteremben kötött ki, de a legtöbben botladozva, egymásba csimpaszkodva vagy magányosan nekilódulva, fuldoklók módjára, a kezükkel kétségbeesetten kalimpálva berobbantak az örvénylő kórterembe, mintha kívülről egy úthenger lökte volna befelé őket. Néhányan elestek, ezeken keresztültapostak. A vakok összepréselődtek az ágyak közötti szűk folyosón, majd lassanként kiáradtak az ágyakat elválasztó közökbe, ahol, mint viharban a kikötőt végre elérő hajók, birtokba vették saját, külön kikötőhelyüket, az ágyat, és ágáltak, hogy többen már nem férnek el, a később érkezők keressenek másutt helyet maguknak.”