Szerző: Ljudmila Ulickaja
Cím: Szonyecska
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2006
Borító: keménytábla védőborítóval
Oldalszám: 92
Fordította: V. Gilbert Edit
Első megjelenés: 1994
Ljudmila Ulickaja nevével néhány évvel ezelőtt, a Médeia és gyermekei című regénye kapcsán találkoztam először, és bár nagyon tetszett a könyv, jó ideig nem olvastam semmi mást a kortárs orosz írótól.
Az 1995-ben Franciaországban kiadott Szonyecska Ulickaja első regénye, amellyel tulajdonképpen egy csapásra híressé vált, előbb Oroszországban, majd világszerte is.
Először azért olvastam el ezt a kis könyvet, mert kíváncsi voltam, hogyan írt Ulickaja „kezdőként”, és rögtön megfogott a stílusa és a mondanivalója is.
A történet röviden
Szonyecska egy fiatal, átlagos külsejű, kevésbé vonzó nő, aki nem a való világban él, hanem a könyvekében. Kicsi korától kezdve megszállottan olvas, és semmi sem billentheti ki ebből a már-már fanatikusan kényszerű kizárólagos élvezetből, amelyet az is jelentős mértékben előmozdít, hogy egy poros könyvraktárban dolgozik, minden és mindenki elől elrejtve. Napjai egészen addig telnek csak olvasással, amíg a történelem közbeszól és kitör a háború, a családját pedig evakuálják. Szonyecska azonban a drasztikus történelmi és magánéleti változások hatására sem hajlandó belépni a való életbe. Végül az igazi nagy változás, ami átbillenti őt a másik oldalra (a valóságba), szintén egy könyvespincében lép be az életébe evakuálásának első évében: egy férfi alakjában, egy valóságos szerelmi kapcsolat kibontakozása révén. Két héttel megismerkedésük után egybe is kelnek ezzel a férfival, és az elkövetkező ínséges években együtt küzdenek, családot alapítanak, viszont, amint kicsit jobbra fordult a sorsuk, és jobb, kényelmesebb lesz az életük, problémák is megjelennek…
Véleményem
Tetszett a történet, amely valóságos volt és kézzelfogható, és átvezetett Szonyecska és környezete életének nagyívű bemutatásával az orosz történelem jó néhány évtizedén keresztül, amolyan ízelítőként persze, hiszen kilencvenkét oldalban nem igazán lehet ezt másképp kivitelezni.
A Szonyecska egy átlagos nő mondhatni átlagos történetének tűnik, aki húsz éven át, huszonhét éves koráig mást sem csinált, mint olvasott. Ez a tény akár átlagon felülivé is tehetné Szonyecskát, mint egyedüli érdeme, de mégsem teszi azzá, mert ő egész életében, bármi történt is vele, megmaradt egyszerű, engedelmes és mindent elfogadó asszonynak, lelkesedése és szenvedélye ellenére látszólag nem építkezett az olvasmányaiból, vagy éppen ellenkezőleg, ezek hatására vált olyanná, amilyennek megismerjük ‒ ki-ki eldöntheti a maga nevében, hogy melyik álláspontra helyezkedik erre vonatkozóan.
Minden emberi életnek vannak viszont kiemelkedő, átlagon felüli pillanatai, és minden attól függ, hogy honnan nézzük, illetve, hogy ki nézi ezeket. Szonyecska életében például ilyen kiemelkedő pillanat az volt, hogy férjhez ment, és hogy egy festő, egy művészember választotta őt feleségéül. A negyvenhét éves Robert Viktorovics, aki a harmincas évek elején jött haza Párizsból, látszólag a tökéletes társ Szonyecska számára: a könyvek szeretete és ismerete teremt köztük köteléket. A férfi azonban önmagának (és az olvasónak) töredelmesen bevallja, hogy főképpen az vonzotta őt a nőhöz, hogy egy fiatal, mindent tűrő, gyengéd állatra, konkrétan egy tevére emlékeztette őt (lássuk be, nem túl hízelgően).
Nagyon tetszett az is, ahogyan Ulickaja egy-egy mondattal megragadta egy-egy korszak, történelmi forduló jellemzőjét. Rövidsége ellenére nagyon is benne van a teljes történetben, az egyes szereplők életútjában, vagy egy-egy szép, játékos vagy pontos mondatban vagy csak pár szóban mindaz, amit bárki elveszített vagy elveszíthetett, esetleg nyerhetett azokban az évtizedekben, és általuk igenis megérthetjük ezeket a veszteségeket és nyereségeket, anélkül, hogy további információkat kapnánk arról, hogy konkrétan mi is történt az egyes szereplőkkel.
Kevés fontos mellékszereplővel találkozunk ugyan a könyvben, bár egy kisregény esetében ez rendben is van, azonban többé-kevésbé elegendő információt tudunk meg ahhoz, hogy kialakítsunk magunknak egy képet róluk, és a hangsúly természetesen Szonyecskára helyeződik, hiszen a mellékszereplők is csak annyiban fontosak számunkra, amennyiben az ő életét alakítják.
Rövid részeket kapunk tehát egy rövidke könyvben, amelynek gyorsan a végére érhetünk, de tartalmas élményt ad, ha jól figyelünk, mert sok apró pluszinformáció van elrejtve az egyes mondatokban. Ezekről és a múlt eseményeiről rendszeres előre- és visszautalások formájában értesülünk.
Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy az egész regény végtelenül egyszerű, szinte magától adódik, hogy mi és miért történik, legalábbis ezt hiteti el velünk Ulickaja. Nem is lepődünk meg, nem csodálkozunk rá az eseményekre, csak mi is, ahogyan a szereplők, elfogadjuk ezeket, és együtt érzünk Szonyecskával vagy éppenséggel mérgesek vagyunk rá, miközben észrevétlenül eljár felettünk az idő.
Újraolvasáskor is nagyon kedvesnek és természetesnek, egyszerűnek és hétköznapinak találtam a történetet, amely nem csak a múlt században és nem csak Oroszországban, hanem nagy általánosságban is érvényes és értékes, hiszen egy olyan lányról-asszonyról szól, aki élt is meg nem is.
Mindenképpen egy szórakoztató és továbbgondolásra serkentő olvasmány.
Idézet
„Elvégezte a könyvtárosi technikumot, egy öreg könyvtár pinceraktárában kezdett dolgozni, és egyike volt azon ritka szerencséseknek, akik a megszakított élvezet könnyű sajgásával hagyták el a munkanap végén a poros és levegőtlen pincehelyiséget, egész nap nem tudván betelni sem a katalóguscédulák kötegeivel, sem a föntről, az olvasóteremből érkező rendelések fehérlő lapjaival, sem a sovány karjaiba leérkező kötetek eleven súlyával.
Magát az írói tevékenységet éveken át vallási szertartásnak tekintette: a Pavlov nevű másodrangú írót, Pauszaniaszt és Palamoszt bizonyos értelemben egyenrangú szerzőknek tartotta − azon az alapon, hogy a lexikonban ugyanazon az oldalon szerepeltek. Az évek során megtanulta önállóan megkülönböztetni a hatalmas könyvóceán igazán nagy hullámait a kicsiktől, a kicsiket meg a partmenti habtól, amely csaknem teljesen ellepte a modern irodalmi részleg aszketikus polcait.
Miután szerzetesi elszántsággal több évet leszolgált a könyvraktárban, Szonyecska − engedve főnöknője unszolásának, aki ugyanolyan megszállott olvasó volt, mint ő − elhatározta, hogy beiratkozik az egyetem orosz filológia szakára. Egy nagy és ostoba felvételi tananyag alapján bele is fogott a felkészülésbe, s már éppen jelentkezni akart a vizsgára, amikor hirtelen minden összeomlott, minden egy pillanat alatt felfordult: kitört a háború.”