Nagyon szeretem Remarque regényeit, egyrészt a stílusuk, másrészt a párbeszédeik miatt, és azért is, mert mindig arra is emlékeztetnek, hogy mennyi mindent nélkülözhetünk vagy veszíthetünk el egyik pillanatról a másikra.

Remarque könyveinek középpontjában, közvetett vagy közvetlen módon, mindig egy háború és annak következményei állnak: főszereplői vagy katonák, akik Németországért és az otthonukért harcolnak, vagy pedig emigrációban élő férfiak, értelmiségiek, akik Németországból menekültek el. Közös vonásuk azonban mindig a háborús helyzettel, Németország vezetőivel és ezek háborúhoz való hozzáállásával való szembehelyezkedés, a háborús állapot elítélése ‒ legyen szó akár az első, akár a második világháborúról.

Nekem különösen azok a történetei tetszenek (Éjszaka Lisszabonban, A Diadalív árnyékában), amelyekben az emigrációba vonuló főszereplők szemszögéből látjuk a háborút és annak általuk ábrázolt hatásait, olyan férfiakról szólnak, akik képtelenek elfogadni a hazai események alakulását, ezért inkább elszöknek Németországból. Menekülnek, de igazából hiába, mert bármilyen messzire jutnak, soha nem érzik úgy, hogy valóban biztonságos messzeségbe kerültek, hiszen ők is a felbolydult világ eseményeinek és szörnyűségeinek az árnyékában kénytelenek élni szomorú, félelmekkel teli, többnyire magányos mindennapjaikat.

Remarque Szerelem és halál órája című regényében az tetszik a legjobban, hogy megmutatja, mennyire értelmetlen volt a háború elhúz(ód)ása, és hogy ennek a fronton harcoló, még tisztán gondolkodó katonák, így például Ernst Graeber is, a tudatában voltak ‒ csak éppen mit sem tehettek ezzel a tudással, a parancsoknak engedelmeskedniük kellett, és folytatniuk kellett a napi küzdelmeket. E mellett pedig a történet elviszi az olvasót a frontról a hátországba is, és megvilágítja azt is, hogy milyen volt vagy éppenséggel nem volt az otthon maradottak élete.

Mindezt azokkal a szép és mély értelmű mondatokkal teszi, amelyek miatt számomra a leginkább élvezet Remarque könyveit olvasni, bár talán kevésbé filozofáló ebben a kötetben, mint azt tőle megszoktam. Erre viszont az adhat magyarázatot, hogy a főszereplő egy nagyon fiatal fiú, aki előtt még ott áll az egész élet, és nagyon sok mindent kell megtapasztalnia ahhoz, hogy bölcsebbé váljék, illetve kevesebb olyan mellékszereplővel találkozunk, akik filozofikus gondolatokat tudnak közvetíteni Graeber és az olvasó felé.

Régebben kiírtam egy kis noteszbe azokat a mondatokat, amelyek egy könyvben a leginkább megragadtak, gyönyörködtettek, elgondolkodtattak vagy felháborítottak, mostanság viszont csak bejelölöm ezeket az adott kötetben egy „átlátszó zászlócskával” (nem tudom, magyarul mi az elterjedt megfelelője a „transparent flags” megnevezésnek), különösen ha annyira sok van belőlük, mint a Szerelem és halál órája esetében, és képtelenség lenne mindegyiket lekörmölni olvasás közben (vagy akár utólag). Így bármikor újra átnézhetem a bejelölt részeket a könyv befejeztével, és válogathatok közöttük. Pontosan ez a helyzet a Szerelem és halál órájával is, rengeteg ilyen mondatot, remek gondolatot, pontos leírást tudnék említeni, mint például az egyik legszembetűnőbb: „Sehol sem világított fény.” ‒ ez a mondat, illetve a sötétség, a fény nélküliség, a fény hiánya háború idején (és nem képletesen értve) Remarque minden regényében visszaköszön, és mindig borzasztó a jelentéstartalma.

Vagy például:

„Olyan állást, amit nem tud tartani az ember, feladunk. Ezt minden katona megtanulja.”

„A háborúban a boldogság képzete mindig az evéshez kapcsolódik.”

„… mindaz, ami a múlt: jószívűség, türelem és tudás.”

„… a fontosság nélküli s látszólag haszontalan dolgok … a létnek ama bizonyos másik oldalához tartoznak, a naposabbikhoz, a nélkülözhetőhöz, a játékoshoz és álomszerűhöz.”

„A zaj a vérben örvénylett, megreszkettette az idegeket, és megremegtette a csontokat, és kiölt minden gondolatot.”

„Ahhoz már nem voltak elég fiatalok, hogy ne sejdítsék a veszélyt, ahhoz pedig nem elég idősek, hogy hasztalan bátorságot mutassanak.”

„… az álmokat nem szabad megőrizni, hanem a hitet, amiből az álmok újra feltámadnak.”

És lehetne folytatni…

Nagyon tetszett a regény szerkezete, az egyszerűsége, nagy fordulatok nélkülisége, ahogy Remarque kibontotta a jeleneteket, és olvasás közben azon is gondolkodtam, hogy filmen valószínűleg fele annyira sem lenne olyan csodás a történet, mint leírva, sőt, valószínűleg klisészerű lenne.

Kevés jelenetet kapunk a könyvben, ám ezek aprólékosan vannak kidolgozva, és ellent mondanak e kombináció gyakori jellemzőinek (unalmas), hiszen mégis gördülékenyek, és a történet is érdekfeszítő. Mindehhez persze, véleményem szerint, feltétlenül kellenek azok a jó mondatok, a „kézzelfogható” kifejezések találó pontossága és szépsége.

Összefoglalva: egy remekül megírt, kihagyhatatlan történet a háborúról, amely dühítő és elszomorító, egy olyan író tollából, akit tizennyolc évesen szintén besoroztak, a második világháború kitörésekor pedig már maga is évek óta emigránsként élt.

„A lány felemelte a poharát, és lassan lekortyolta a bort. Határozott mozdulattal, melyben egyszersmind valamilyen kíméletlen tékozlás is kifejeződött. Aztán leeresztette a poharat, és nevetett.
‒ A pánikot is vigye el az ördög ‒ jelentette ki. ‒ Le kell szoknom róla. Nézd, reszketek.
‒ Nem te reszketsz. Hanem az élet ‒ benned. S ennek semmi köze a bátorsághoz. Akkor bátor az ember, ha védekezni tud. A többi mind hiúság. Az életünk okosabb nálunk, Elisabeth.
‒ Igen. Adj inni még.
‒ A feleségem ‒ szólt közbe a marabu. ‒ Beteg a fiunk. Tüdőbajos. Tiznegy éves. A pincénk rossz. S nagyon nehezére esik lecipelni a fiút. Törékeny asszony: ötvenhárom kiló. A Südstrasse harminckilencben. S én nem segíthetek neki. Itt kell maradnom.
Graeber egy poharat vett el a szomszéd asztalról, megtöltötte és odanyújtotta a pincérnek.
‒ Tessék. Igyon maga is! Régi katonaszabály: ha tehetetlen vagy, próbálj meg higgadtan viselkedni. Segített?
‒ Ilyesmit könnyű mondani.
‒ Bizony. Egyikünk se született szobornak. Igya ki az egész poharat.
– Nincs engedélyezve, szolgálatban…
‒ Rendkívüli eset. Épp maga mondta.
‒ Parancsára. ‒ A pincér körülnézett, és felemelte a poharat. ‒ Engedtessék meg nekem akkor, hogy az előléptetésére igyak.
‒ Mire?
‒ Tiszthelyettesi előléptetésére.
‒ Köszönöm. Éles szeme van.
A pincér visszatette a poharat.
‒ Mégsem tudom egyetlen kortyintással lehajtani. Ilyen nemes bort! Még ebben a rendkívüli esetben sem.
‒ Becsületére válik. Vigye magával a poharat.
‒ Köszönöm, uram.
Graeber újra színültig töltötte Elisabeth és a maga poharát.
‒ Nem a hidegvérünk fitogtatása végett teszem ‒ magyarázta. ‒ Csupán mert az ember légitámadáskor megissza azt, amije van. Sohase tudhatjuk, megtaláljuk-e újra.
Elisabeth az egyenruháját vizsgálgatta.
‒ Nem csípnek rajta? A pincében csupa tiszt lesz.
‒ Nem, Elisabeth.
‒ Miért nem?
‒ Mert közömbösen hagy.
‒ S az embert nem csípik rajta, ha közömbös?
‒ Nem olyan könnyen. A félelem feltűnő. Most pedig induljunk ‒ túl vagyunk már az első ijedtségen.”