Han Kang könyve a polcaimon található olyan ritkaságok közé tartozik, amelyeket csak azért vásároltam meg hosszas fontolgatás után, mert magyar nyelvű megjelenését követően egyszerre nagyon felkapott lett, és csupa pozitív visszajelzéseket kaptam/hallottam vele kapcsolatban.

Nagyon szép a kiadás, nagyon jó kézbe venni, és pontosan fogja össze a regény folyamában ismétlődő, kínzó gond(olat)okat a védőborítón és a keménytáblán is látható kép elemei által (ez utóbbin kék alapon).

Babarczy Eszter A mérgezett nő című, szintén a Jelenkor Kiadó csodás kivitelezésében megjelent, és nagyon hasonló meggondolásból megvásárolt novelláskötete esetében sem, és most sem bántam meg a választást. Valóban egy különleges regényről van szó, amelyről viszont nagyon nehéz dolog írni, úgy fogalmazni meg a rám gyakorolt hatását, hogy minimális információkat megosztva, ne fedjem fel a történet kulcsait ‒ ugyanis ezt a regényt nem csak olvassuk, hanem meg kell fejtenünk olvasás közben.

Mindenképpen szeretném majd elolvasni Han Kang másik nagy sikerű könyvét, A növényevőt is.

A történelmi regényekkel, illetve az olyan regények cselekményével kapcsolatban, amelyek egy jól meghatározott korszakban-évben játszódnak és állítanak ezzel emléket a múlt eseményeinek, mindig nagyon fontos szerepe van számomra annak, hogy ezeket az eseményeket, amennyire csak lehet, felgöngyölítsem, azaz utánuk olvassak. Fontos számomra, hogy a történet kezdetén tisztában legyek azzal, hogy hol járok, mikor és miért. Han Kang regénye pontosan ilyen alapos körültekintést igényelt a részemről, már csak azért is, mert egy nagyon távoli, szinte teljesen megfoghatatlan ország és lakóinak nem is olyan sok évvel ezelőtti múltja kapnak benne szerepet.

Ezek az országok annyira különböznek az európaiaktól, az általunk ismerttől, a Távol-Kelet annyira szó szerint távolinak bizonyul ilyenkor, hogy számomra mindig okoz némi nehézséget az, hogy a szereplőkkel együtt lehessek jelen ezekben a történetekben. Általában rettentően ismeretlenek számunkra az ázsiai országok, kultúrájuk és történelmük (az alapvető, általános műveltség körébe tartozó, többnyire történelmi információkat leszámítva), így például jó pár oldalon keresztül még azt sem tudtam eldönteni, hogy a történetben szereplő nevek fiúkat vagy lányokat takarnak-e. Szerencsére a narráció átsegít ezeken a bizonytalanságokon. Ugyanakkor érdekes szokások, szertartások is megjelennek az oldalakon a halállal kapcsolatban, kapunk egy érdekes képet a dél-koreai emberek túlvilággal kapcsolatos hitéről és mindennapjairól is. Mi történik az ember lelkével a halála után? Mikor válik a lélek szabaddá, és egyáltalán milyen érzés, amikor kilép a testéből?

A történetben, illetve abban, ahogyan Han Kang (a vezetékneve Han ‒ ennek is utána kellett nézni) feldolgozta a szülővárosában történt eseményeket, az tetszik a legjobban, hogy a történelmi háttér ismerete nem több egy biztos pontnál, egy fogódzónál ahhoz, hogy értelmezni tudjuk magát a regényt, mert nagyon különleges az a mód, ahogyan az író elénk tárja ezeket a múltbéli eseményeket, a szereplők életének bemutatására fektetve a hangsúlyt.

Rögtön az első oldalon realizáltam, hogy a Nemes teremtmények valóban nem egy gyorslapozós történet lesz, hisz valaki saját magáról beszél, de mintha saját magának/magában, és ez a típusú narrálás fejezetenként egyre csak fokozódik. Szerintem ez adja a könyv legerősebb értékét, a különleges mód, ahogyan végigvezeti az olvasót a tüntetéstől a felkelésen át egészen a jelenkorig, összekapcsolva a múltat a jelennel, mindösszesen hat rövid fejezetben: 1. Madárfióka, 2. Fekete lélegzet, 3. Hét pofon, 4. Vas és vér, 5. Az éjszaka pupillája, 6. A nyíló virágok felé, Epilógus. Hó borította lámpa. Szeretem az ilyen jellegű narrációt, de éppen ezért nehéz írni róla, és csak annyit árulok el, hogy az időben utazva apránként kapunk információkat a kilencnapos felkelés alatti eseményektől kiindulva, illetve, hogy Tongho, egy harmadéves középiskolás fiú az, aki központi szerepet kap a történetben.

Nagyon tetszik tehát a regény stílusa és a szerkesztése, különleges, érdekes, hisz a történetet az olvasó kell megfejtse, össze kell kötnie a fejezeteket, a szereplőket az egyes elemek kiragadásával, és nagyon kell figyelnie minden mondatra, minden egyes névre. Minden fejezet más és mást mutat meg, a mészárlás más-más részletét, és szinte minden mondatban találunk valami lényeges köteléket. Az is nagyon tetszett, hogy a regényben a házak is kapcsolódási pontokat jelentenek múlt és jelen között, hiszen sok esetben a régiek helyén álló új épületekkel találkoznak a szereplők.

Végtelen szomorúságot éreztem egész idő alatt, amíg a könyvet olvastam, nehéz szívvel vettem újra és újra elő. Egyáltalán nem éreztem, hogy bárki is hősként emlékezett vagy beszélt volna a meggyilkolt diákokról, és ez is tetszett, hisz akkor, ott, senki nem volt hős, hanem éppen azok voltak, amik nem akartak lenni, áldozatok. A szerző tehát nem hősöket mutat be, hanem olyan szabadságra vágyó embereket, akik áldozatul estek egy diktatúrának, és nem egészében rekonstruálja az eseményeket, hanem részletekben, a résztvevőkön keresztül, jelen esetben fiatalokat, gyerekeket, és értelmetlen halálukat állítva a középpontba.

Nagyon szomorú, ha ebből a szempontból gondolkodunk a történeten, és különösen, ha tudjuk a végkifejletet. Az ilyesfajta erőszakos halálnak igazából soha sincs értelme, sőt, a meggyilkoltakkal együtt az élők is éppúgy meghalnak, lélekben. Ezért nincs igazi befejezése a könyvnek, legalábbis szerintem nem kapunk befejezést az utolsó oldalaktól, hiszen tulajdonképpen nem is lehet lezárni, ami történt. A halottak története az élő rokonok és ismerősök életében folytatódik. Nincs lezárás, csak önhibáztatás van, üresség, és halál, és képek, amelyek leírt formájukban maradnak velünk. Így kapunk választ arra a kérdésre is, hogy miért Nemes teremtmények a regény címe.

Örülök, hogy miután leírtam ezeket a sorokat, ezt a könyvet is visszatehetem a polcomra, mert valamikor majd újra kell olvasnom. Biztos vagyok benne, hogy egy kicsit más élményt fog nyújtani, sok mondat és szó jelentése vagy fontossága kap majd új körvonalakat, de változatlanul úgy fogja megválaszolni a témával kapcsolatos kérdéseimet, ahogyan én magam is válaszolnék rájuk.

„Tétovázol, ez a kérdés mindig olyan rémületet kelt benned, hogy beleremegnek az ajkaid. Várod, hogy visszahajtsák a megannyi, rostjaiba vért és vizet felszívott pamut szemfedelet; várod, hogy megint megpillantsd a hosszában széttépett arcokat, szétmarcangolt vállakat, blúzok alatt rothadó melleket. Éjjel, mikor néhány órát alszol a pincében található büfé egyik székén, újra átéled a képek rettenetét. A tested belecsavarodik, ahogy a rémkép bajonettje az arcodba és a mellkasodba hatol.
Izmaid ellenállását, egy óriási mágnes taszítását leküzdve vezeted oda az öregembert a sarokba. Előre kell hajolnod, hogy felülkerekedj a taszításon. Földig hajolsz, és leveszed a szemfedelet, a tekintetedet fogva tartja a kékes láng alatt lassan folyó átlátszó viasz.
Meddig maradnak a lelkek a testük mellett?
Tényleg felröppennek, mint valami madár? Vajon ettől remeg a gyertyaláng széle?
Bárcsak még rosszabb lenne a szemed, és minden, amit közelről látsz, csak homályos, elmosódott folt lenne! Azonban amit most látsz, az egyáltalán nem elmosódott. Nem engeded meg magadnak, hogy könnyebb legyen, nem csukod be a szemed, mikor felhajtod a vásznat, és akkor sem csukod be, mikor visszahajtod. Összeszorítod a vöröslő ajkaidat, a fogaidat, és arra gondolsz, hogy elmenekültél. Ha ez a nő, nem pedig Csongde zuhan a földre előtted, akkor is elmenekültél volna. Ha az egyik bátyád, az apád vagy az anyád, akkor is csak elmenekültél volna.
Az öregemberre nézel. Nem teszed fel neki a kérdést, hogy az unokája-e ez a nő. Vársz, türelmesen, majd ő beszél, mikor készen áll rá. Nem lesz megbocsátás. A szemébe nézel, a szemébe, ami megrándul, mint aki a világ legvisszataszítóbb dolgát látja. Nem lesz megbocsátás. Nekem sem lesz.”