Gárdos Péter néhány évvel ezelőtt íróként is méltán vált népszerűvé, jóllehet világszerte rendezőként ismert. A Hajnali láz című első regényének köszönhető ez a népszerűség, amelyet ráadásul egyedülálló módon kapcsolt fő foglalkozásához, ugyanis a könyvből 2015-ben készített egy nagy sikerű filmet is.

Ezt a filmet Nagyváradon is bemutatták 2018 májusában, a Festum Varadinum rendezvénysorozat keretében, és ekkor lehetőségem adódott arra is, hogy ne csak a hivatalos közönségtalálkozón, hanem személyesen is találkozzam a rendező-íróval. Be kell vallanom, hogy soha azelőtt nem hallottam Gárdos Péter nevét, azonban a film, és az akkor a hatvanas éveiben járó férfi személyisége és mesélőkészsége rögtön az első mondataival elragadott.

„Szüleim hat hónapon át leveleztek, mielőtt Stockholmban összeházasodtak volna. A levelek létezéséről ötven évig nem tudtam. Apám halála után Anyám szinte mellékesen, két formás levélköteget nyújtott át, búzakék és skarlátszínű selyemszalggal összekötve. A történettel hosszú ideig képtelen voltam foglalkozni, aztán tíz évvel később megírtam a regény első változatát. Abban a kivételes szerencsében részesültem, hogy később meg is rendezhettem szüleim szerelmének történetét.” – olvashatóak Gárdos Péter ajánló sorai a könyv borítóján.

Nem mellékesen megjegyzem, hogy a történet második (jelen) kiadása egy csodálatos kivitelezésű kötet, ugyanis már a borítója is romantikus-nosztalgikus hangulatba hozott, felkészítve arra, hogy valami különleges élményben lesz részem, sőt, nem csupán a lapjai, hanem még a keménytáblája is puha, szóval már kézben tartani is élvezet!

Azt hiszem, nem leplezem le előre a könyv főszereplőinek (és Gárdos Péter szüleinek) jövőjét, életük alakulását, ha megjegyzem, hogy a történetben Gárdos Miklós választott feleségjelöltje, Gárdos Péter leendő édesanyja nem a saját nevén szerepel, hanem bizony Reich Lilinek hívják.

Egy nem mindennapi körülmények között kibontakozó szerelem mutatkozik meg tehát e könyv lapjain: Gárdos Péter szüleinek a története. A körülöttük felsorakoztatott sok-sok szereplő megismertetése pedig barátságok, rejtőzködő ellenségek, veszteségek, fájdalmak, aggodalmak és szörnyű emlékek, egyetlen iszonyatos közös valóságban találkozó emberi sorsok és viszonyok finom megvilágítása lesz.

És mindezt micsoda szavakkal! Sok érdekes, rég elfeledett vagy számomra ismeretlen, ma már nem használt kifejezéssel találkoztam a könyvben, mint például: pipifakszos (macerás), rabiátus (hirtelen haragú), slendrián (felületes), froclizik (csúfolódik), stb. Mindezt pedig rövid, filmszerű, lényegre törő, ütős és dramaturgiai ismereteket is hasznosító, remekül szerkesztett jelenetekben megírva kapjuk.

Nagyon szép és kidolgozott a nyelvezet is, és ez tetszik a regényben a legjobban, talán még a történetnél is jobban, amely csodálatosan megírt, visszafogott és szellemes. Finom, megmosolyogtató humor jellemzi a szereplők viselkedését, társalgási módját, stiklijeit, Miklósról és Liliről is pontosan egy ilyesfajta – régivágású és jólnevelt fiatalok – képe rajzolódott ki előttem.

Gárdos Péter a megőrzött levelek felhasználása mellett az apja sokszor elmesélt emlékeit idézi fel az egyes epizódokban, rövid, ám jelentős történetek formájában. Mindig nagy kezdőbetűvel írja le, hogy „Apám”, akárcsak édesanyja esetében az „Anyám” szót, de míg az apját már a legelején a keresztnevén szólítja a többi szereplő, az „Anyám” megszólítással, amely már kimondottan (azaz leírtan) Reich Lilit rejti, csak a történet végén, az utolsó oldalakon találkozunk először.

Levelek részleteit is olvashatjuk a zajló eseményekbe ágyazva, és ezek a levelek előre is utalnak, közvetlenül mozdítják elő a cselekményt a már említett rövid fejezetekben, amelyeken belül még rövidebb, csupán egy vagy három oldalas részeket találunk. A legjobb szó rájuk az, hogy filmszerűek. Nem véletlenül…

És hogy miért érdemes elolvasni a történetet? Azért, mert a Hajnali láz nem Holokauszt-regény, hanem az élni akarás regénye. Megtudhatjuk belőle a titkot: miként lehet újrakezdeni egy életet. A tény, hogy a szereplők szinte kivétel nélkül koncentrációs táborok túlélői, így csak egy rettenetes kiindulási helyzet, egy lényeges és felkavaró információ.

„Apámnak Avestában saját lázmérője volt. Minden hajnalban, pontban fél ötkor, mintha csak egy belső vekker ébresztette volna csörömpölve, kitapogatta az éjjeliszekrény fiókjában a hőmérőt, és még mindig csukott szemmel a szájába dugta. Százharmincig számolt el magában, egyenletes, lassú ritmusban.
A higanyfolyam hónapok óta mindig ugyanaddig a pontig nyújtózkodott. Apám egy tizedmásodpercre kinyitotta a szemét, nem volt szüksége arra, hogy az apró, finom vonalkákat alaposan szemügyre vegye. A lázmérőt visszahelyezte a fiókba, a másik oldalára fordult, aludt tovább. Harmincnyolc kettő, makacsul ennyi, nem több, nem kevesebb. A láz, akár egy besurranó tolvaj, jött, elcsente a bizakodást, majd eltűnt a hajnali szürkületben.
Reggel nyolcra, amikor apám felkelt, a hőmérséklete visszaállt a normálisra.”