Anne Frank történetéről talán mindenki hallott már, de Heyman Éváról bizonyosan nem olyan sokan, mint azt gondolnánk. Anne Frank nevével például én is előbb, 2014-ben találkoztam, és ekkorra már volt is némi konkrétabb fogalmam a holokausztról, könyvtárba jártam és olvastam a témáról.

Heyman Éváról először 2015-ben hallottam, azt megelőzően, hogy az év októberében szobrot avattak a Rhédey-kertben nemcsak az ő, hanem az 1944 május-júniusában deportált összes nagyváradi zsidó gyermek emlékének. Emlékszem, nagy esemény volt, nagyon sokan voltak jelen, és mint érdeklődőre, rám is nagy hatással volt.

Ekkortól lettek számomra egyre érdekesebbek a holokauszt nagyváradi vonatkozásai, és olyannyira nagy hatással voltak rám a számbelileg is egyre gyarapodó ezzel kapcsolatos olvasmányok, hogy meg is próbálkoztam életem első novelláját megírni ehhez a várostörténeti epizódhoz kapcsolódóan (ami nemcsak hogy sikerült, hanem Napfény című írásomat még le is közölte a Várad kulturális folyóirat 2015. évi júniusi lapszáma).

Ebben az évben hallottam Éva naplójáról is, de mostanáig nem olvastam, megfeledkeztem róla, annak ellenére, hogy Nagyvárad történetének ez az epizódja a mai napig a fejemben motoszkál, szüntelenül foglalkoztat. A fotón látható kiadást idén márciusban az Eladó könyvek Nagyvárad nevű facebook-oldalon találtam.

Éva naplója azért különleges számomra, mert második alkalommal olvashatok olyan könyvet, amely a nagyváradi holokausztról szól. Első ilyen jellegű olvasmányom Katona Béla Várad a viharban című 1945-ös riportregénye volt ‒ melyhez Zsolt Béla írt előszót ‒, és amelyet néhány éve kölcsön kaptam egy barátomtól. Azt hiszem, ez a könyv ma már nem is kapható, illetve ritkaságnak számít, ha felbukkan. (Zsolt Béla Duna-parti nő című regényéről, amely először 1936-ban jelent meg, júliusban írtam egy recenziót – ez a könyv még csak előrevetíti a holokausztot).

Régóta szerettem volna elolvasni Éva naplójegyzeteit, mivel több szempontból is érdekelt, ezért megvásárlásakor egy sor kérdést írtam fel magamnak arra vonatkozóan, hogy mire vagyok kíváncsi vele kapcsolatban: mennyi mindenre figyelhet oda egy gyerek (aki már nem is annyira gyerek), különösen, ha azokat az éveket, azt a korszakot nézzük, amelyben élt, na és hogyan figyelt az eseményekre, arra, hogy mi történt 1944 tavaszán, mit értett meg a történésekből, mit hallott és kitől? Ezért is volt érdekes számomra például az is, hogy kik szerepelnek a naplójában. Nem csak Éváról és a családjáról hallunk, hanem másokról is, barátokról, helyi notabilitásokról, mint például Adorján Emilről, Várad ,,leggazdagabb emberé”-ről, Weiszlovits Emilről, a Park Szálloda tulajdonosáról (Éva apai nagyanyjának, Heymanné Weiszlovits Lujzának a testvéréről). Érdekes kapcsolatok rajzolódnak ki az oldalakon, különösen, ha érdekli az olvasót Nagyvárad társadalma, az hogy, milyen volt akkoriban élni, miről beszélgettek családon belül, barátok között az emberek? Az 1944-es év váradi társadalmáról is kapunk tehát információkat, ahogy arról is, hogy mit ettek például Éváék (Sacher-torta, citromfagylalt, krumplileves, fasírt tökfőzelékkel és linzer tészta, stb.), vagy hogy volt otthon porszívójuk, „villanyos” (kenyér)pirítójuk, stb. Mindez azt is tükrözi természetesen, hogy Éva milyen családi körülmények között nevelkedik, milyen társadalmi pozíciót töltenek be a nagyszülők, a szülők. Megpróbálva elvonatkoztatni a holokauszt tényétől (már amennyire ez sikerülhet), nagyon tetszett az az anya-lánya kapcsolat is, amely az oldalakon kibontakozott. „Ági” nem mindennapi nő, és Évát is különleges kislánynak neveli. Kedvesek, barátias hangvételűek a beszélgetéseik, Ági mindig okosan felel lánya kérdéseire, és a női magatartáshoz illő, abszolút női szemléletmódot tükröző tanácsokat ad neki.

Éva ‒ az általa használt megszólítással ‒ „kis Napló”-ja 1948 óta megjelent angolul, héberül, majd ezt követően még több más nyelven is. 2015-ben pedig A piros bicikli címen adták ki, szintén a 21. Század Kiadónál. 1944. április 7-én, nem sokkal azelőtt, hogy el kellett hagyniuk az otthonukat, Éva hosszú gyűjtögetés és várakozás árán vásárolt piros biciklijét is elvitték a „törvényesen” fosztogatók. Ennek a piros biciklinek egy reprodukciója megtekinthető a 2018 decemberében megnyílt Nagyváradi Zsidó Múzeumban is.

Mindazok, akik már hallottak Éváról, valószínűleg tudják, hogy Auschwitzban „személyesen Mengele küldte a halálba”, és bár anyja túlélte a haláltábort, képtelen volt folytatni lánya nélkül az életet. A kötet címéből is kiderül, hogy ez a napló tulajdonképpen nem teljes egészében Éva naplója, sőt, hanem Éva feljegyzéseinek és „Ági” (így szólította az anyját) „kiegészítéseinek” az összedolgozása: „Az olykor érezhető anyai beavatkozástól a napló még megrázóbb lett, főként, mert tudjuk: a megjelenés után Éva édesanyja mély depresszióba esett, majd öngyilkos lett.” ‒ tudjuk meg a kötet borítóhátoldalán olvasható szövegből (is). Itt meg kell jegyeznem, hogy ennek a „beavatkozás”-nak a tudata eléggé zavaró volt a számomra, illetve az a tény, hogy nincs egyértelműen feltüntetve az, hogy „Ági” mit és hol egészített ki vagy javított a szövegben.

A naplóban végigkövetjük a gyermeki öröm, lelkesedés, bizalom és ártatlanság szűrőjén keresztül a háború körülményeinek és a zsidóellenes rendeletek hatályba lépésének megfelelően cselekvők megnyilvánulásait, a család németek bejövetele előtti életét, majd a németek bejövetele után még hátralévő pár hét eseményeit. Hátborzongató, hogy ismerem a könyvben említett utcákat, amelyeken ma nem is tudok úgy végigmenni, hogy ne jutna eszembe valamilyen holokauszthoz köthető epizód.

Azt követően, hogy a németek megszállták Magyarországot (március 19), Éva egyre ritkábban írt, a bejegyzései is rövidebbek lettek, az események felgyorsultak, mindenkiben eluralkodott a balsejtelem, és a lány naplója is ezeket a félelmeket taglalja. Március végétől pedig megkezdődött a nagyváradi zsidók kálváriája is, és fokozatosan őket is megfosztották mindenüktől. Sárga csillagot március 31-től kellett viselniük, május 5-től pedig Éva már a gettóban írja a naplóbejegyzéseit, beszámol a gettóéletről. Végül május 29-én azt írja: ,,körzetekre osztották a gettót, és mindnyájunkat elvisznek”, és feljegyzi még, hogy május 30-án vitték el az első körzetet. Mielőtt Éváékra került volna a sor, szakácsnőjük, Szabó Mariska besurrant a gettóba, és Éva ekkor odaadta neki a naplóját, amit a háború után az asszony eljuttatott Zsolt Ágneshez.

Éva március 26-án írta a naplójába: ,,De én nem akarom, hogy engem megöljenek.” A naplófeljegyzésekben, a személyességükben talán az a legmegrázóbb, hogy Éva nagyon szeretett volna élni, felnőni és fotóriporter lenni, ezt többször is leírta ‒ bármi áron, de élni, akár egyedül is!

Érthetetlen számomra, hogy mi történhetett egészen pontosan, hogyan szakadtak el egymástól, és hogyan élték túl ők ketten ‒ Zsolt Ágnes és Zsolt Béla, míg Éva és a nagyszülők meghaltak. A könyv előszavában „Ági” leírja, hogy ,,abban a földi pokolban, amit nagyváradi gettónak neveztek 1944-ben, elválasztott bennünket az emberi gonoszság és kegyetlenség. Én Bergen-Belsenbe kerültem, sorsom később jobbra fordult, kijutottam Svájcba, Éva 1944. október 17-én meghalt Auschwitzban.” Zsolt Béla pedig a híres Karstner-vonattal került ’44 júliusában szintén Svájcba, és a család elhurcolásáról Kilenc koffer (1946) című könyvében írt, amelyet még nem olvastam.

Ezek a kötetek is megkerülhetetlenek, előbb vagy utóbb el kell olvasni őket, bár ki tudja, utóbb-e az utóbb, vagy inkább csak a megfelelő idő.

„Ági azt magyarázta, hogy ne mindig azokat a gyerekeket nézzem, akikkel együtt járok a líceumba, hanem menjek el vele a Szacsvay utcába, ahol a szegény zsidó negyedben ott laknak a szegény gyerekek. Majd meglátom, hogy milyen nyomorúságban élnek, nincs is elég ennivalójuk, rongyos a cipőjük, és még télen sem fűtenek, mert nincs fára pénzük. Aztán gondoljak az árva gyerekekre és a beteg gyerekekre, akkor rögtön elmúlik az irigység, és hálás leszek, hogy nekem megvan mindenem, ami csak kell, és nincs más kötelességem, csak a tanulás. Igaz, hogy elvált szülők gyereke vagyok, de azért van otthonom a nagyapáéknál, és apukát minden másodnap látom, meg a Lujza nagymamát, és Ági minden ötödik hétben leutazik, vagy ha vakációm van, én megyek hozzájuk. Ha pedig nem lesz már az újságíróknak zsidótörvény, akkor Béla bácsinál fogok lakni Pesten. Ezért mondja Ági, hogy átmeneti idő az, amit itt töltök a nagyapáéknál, és a végleges, az igazi otthonom náluk lesz Pesten.”