Mindaddig, amíg Földvári András Elmentem világgá! című kötetének negyvenegyedik oldalán nem olvastam, hogy „a világ űrkorszak gótikája”, a Sydney-i operaház ‒ a szerző kedvenc épülete ‒, egy kagylóhéjra emlékeztet, sohasem jutott eszembe hasonlítani valamihez ezt a csodát, és furcsamód nem is találkoztam sehol ezzel a hasonlattal, pedig abszolút találó, sőt több ennél, szembeszökő. Számos hasonló rádöbbenésben és felismerésben volt részem e könyvnek köszönhetően.

Földvári András ‒ aki még huszonegy éves sem volt, amikor a Malév idegenforgalmi osztályára került (közel harminc évre), majd pedig a belga és a török légitársaságoknál dolgozott ‒ 2019 végén, egy Salamon-szigetek-i bungaló teraszán kezdte el könyvvé alakítani az utazásaival kapcsolatos legizgalmasabb történeteit, amelyeket ebben a kiadványban megoszt az olvasóval.

Nem tartom magamat nagy utazónak, bár középiskolás és egyetemista koromban is szívesen lapozgattam útikönyveket, albumokat, és azóta alkalmam is volt több olyan országban és városban is járni, amelyeket régóta szerettem volna valamennyire megismerni.

Számomra elutazni valahová, az utazás lehetősége (akár autóval, akár repülővel vagy hajóval) a készülődés, a tervezgetés miatt már önmagában is egy kaland, és mindig kikapcsolódás céljából történik. Talán ezért is hatott rám akkora újszerűséggel Földvári András könyve, hiszen világossá tette, hogy lehet ezt másképp is, más okokból, kétség kívül sokkal ösztönzőbb, izgalmasabb és céltudatosabb okokból is kivitelezni.

Viszont, amint az kiderült az Elmentem világgá! oldalain is, az érdeklődés mindkettőnk számára régi keletű, és könyvekhez kapcsolódik. 2007-ben Földvári ellátogatott Lalibela sziklatemplomaihoz, Nan Madol romvárosába, Mikronéziába, és több alkalommal is megfogalmazta könyvében, hogy A világ 100 építészeti csodája című könyvből inspirálódott úticéljainak kiválasztásában. Jómagam A világ száz csodáját böngésztem nyolcadik osztályos koromtól, a Magyar Könyvklub kiadásában, ugyanis ez volt a második könyv, amit életemben megvásároltam (a legelső egy kis színes, soktérképes zsebkönyv volt Térképeken a világtörténelem címmel, szintén a Magyar Könyvklub egy 1999-es kiadásában). Őszintén szólva, régóta nem vettem a kezembe egyiket sem, de nagyon jólesett felidézni Földvári könyve kapcsán a hozzájuk fűződő, már-már szinte elfelejtett érdeklődést, rajongást (el is hoztam mindkettőt Nagyváradra).

Földvári András mind a száz csodát látni akarta. Nem tudom, végül sikerült-e neki, de az biztos, hogy mindazt a szépséget, amit a százból én szerettem volna sok-sok évvel ezelőtt látni, neki sikerült, és hogy nagyon szívmelengető érzés volt ezekről a rég elfeledett, korábban bennem óriási érdeklődést kiváltó helyekről olvasni.

„Két munkanap között elugrott Panamába” − olvasható a kötet borítóhátoldalán, ahogyan az is, hogy nemkívánatos személy lett Vanuatun (Melanézia). Ezek a mondatok gondolkodtattak el először, mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet. Ki ne akarná tudni, hogyan lehet csak úgy elugrani Panamába? Aztán rögtön az első helyszín ‒ Helsinki ‒, kedves emlékeket idézett fel bennem, ugyanis ez a város egyike a kötet azon kevés helyszíneinek, amelyekhez egyszer már nekem is volt szerencsém, és ahová bármikor újra visszamennék.

Nagyon jó választás volt tehát számomra ez a fajta „világgá menés” az elmúlt hónapokban, amikor nem lehet utazgatni vagy csak nagyon körülményesen, ami számomra teljesen kizárta sajnos az utazásra való gondolást is. E könyvnek köszönhetően időnként elhagyhattam a főleg munkával töltött négy fal közötti teret, rengeteg új információt szereztem, rég elfeledett és új utazási célpontokra lettem figyelmes, sőt, olyan helyeken is jártam, amelyek nem hogy nem kerültek fel a bakancslistámra (ami meglehetősen rövid) vagy nem szerepelnek nálam a „hú de csodás” országok-városok listáján, de soha nem is hallottam róluk! Értem ez alatt, hogy én például mostanáig még sosem hallottam Sztepanakertről, sem Hegyi-Karabahról. De, kérdem én, vajon ki hallott? Számos ilyen rendkívüli és kevésbé ismert helyszínnel ismerkedtem meg ezeken az oldalakon.

Választ akartam tehát kapni azokra a kérdésekre, amelyek már a kötet borítóhátoldalán olvasható szöveggel kapcsolatban, és aztán a legelső oldalakon felmerültek bennem: Milyen okból, milyen céllal utazott? Hogyan ragadja meg az egyes helyszíneket, mit ír le róluk? Hisz ezzel önmagáról is sok mindent elárul. Miről ír és hogyan? Miről ír részletesebben? Visszatért-e többször is ugyanoda, és más volt-e az élmény másodszorra, mint először? Melyek a kedvenc városai? Melyek a „többé soha” városai? Hogyan raktározza el az emlékeket? Melyik a kedvenc története és miért? Melyik volt az én kedvenc történetem és miért? Melyek voltak az én kedvenc helyszíneim a könyvből?

És hogy megkaptam-e a válaszokat a kérdéseimre? Oh, igen, megkaptam, sőt, jóval többet kaptam ennél, de nem áll szándékomban részleteket felfedni az olvasók előtt, vegye csak mindenki a kezébe a könyvet.

Ami biztosan kiderül ezekből a sztorikból az az, hogy nem csak utazási célpontokat kapunk, hanem nagyon jól megismerhetjük magát a szerzőt is, akinek a repülés és a repterek az élete néllkülözhetetlen részei (mint a levegővétel), és aki kivételes hobbiknak hódol: reptereket gyűjt és különleges vonatokon szeret utazni. Egy életstílusról van tehát szó, és bárhonnan is nézzük a leírtakat, ezek nem akármilyen sztorik, semmilyen szempontból nem hétköznapiak, már csak azért sem, mert túl rövid időn belül túl sok jut belőlük egyetlen emberre.

Néhány pluszinfó:
Földvári András rajong Lisszabonért, ez a város nem csak „Európa szíve csücske”, hanem az övé is (és hát az enyém is, bár még csak mások történeteiben jártam az utcáin).
A kedvenc sztorim a kötetből a lisszaboni Gulbenkian Múzeumhoz és egy gésát ábrázoló középkori japán táblaképhez kapcsolódik.
Megdobogtatta a szívemet a Francia Guyanához és az Ördögszigethez kapcsolódó rész is, ahol Papillon raboskodott, ugyanis rég szeretném elolvasni Henri Charrière könyvét.

„… Most igazán megengedhettünk magunknak egy kis őrültséget.
A gondolataimból Ági rántott vissza a valóságba:
− Majd megírod az emlékirataidban − kacsintott rám.
Izgatottan indultunk el, hogy megkeressük a helikopterállomást. Jó háromnegyed órányi séta után meg is találtuk a halászkikötő oldalában.
A pilótával megalkudtunk tizenöt percben, tegye bele, ami belefér!
Először a város fölé repített minket. Hihetetlen látvány volt a magasból a lejtősen kanyargó Lombard Street, a jellegzetes villamosok, nem sokkal később pedig már a híres-hírhedt börtönsziget, az Alcatraz felett berregtünk. Szájtátva néztük az oda tartó kis hajókat, a kopár börtönudvart, a mogorva cellablokkokat.
Mi pedig mintha óriás hullámvasúton ültünk volna, úgy repültünk el a Golden Gate híd alatt. Nem tévedés: alatta suhantunk át.
Megfogtam Ági kezét, és mindkettőnknek a több mint tíz évvel azelőtti nászút jutott eszünkbe. A repülés hozott össze bennünket, és most a levegőben pecsételtük meg újra a közös életünket. Úgy látszik, az égbolt a mi igazi otthonunk, itt érezzük a szabadság mámorát. A gondok minket sem kerültek el, de sosem hagytuk, hogy lehúzzanak, és a földhöz láncoljanak. Felszállás, újra és újra. Ági rám nézett, nem kellett szólnia, mert tudtam, hogy ugyanerre gondol.
Szinte kábultan másztunk ki a helikopterből, egy mese volt, amit átéltünk. Igaz mese. És tényleg megírtam.”