Először olvastam! Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája García Márquez egyetlen regénye, amely nagyon sokáig ‒ tavaly májusig ‒ hiányzott a gyűjteményemből, és nem csak fizikai formában, hanem tartalmilag is kimaradt az olvasmányaimból.

Santiago Nasar története ebben a kis kötetben a Magvető egy frissebb megjelenése, azaz az író újra kiadott műveinek új kötésű sorozata, melyek között újdonságképp magyarul először megjelent munkái is megtalálhatók, mint például Az évszázad botránya című kötet, amely García Márquez 1950-1984 között keletkezett cikkeinek válogatása. Mindkettőt egyszerre vásároltam tavaly májusban bookline-ról, mert nem akartam tovább várni arra, hogy hátha mégis felbukkannak egy régebbi kiadásban, és bár látványosan kitűnnek a polcomon található többi GGM-könyv közül, amelyek a kiadó 2000-es, illetve 2010-es évekbeli kiadásai, természetesen megtalálták nálam a helyüket. Mivel szép kiadások, nem volt nehéz megbarátkozni velük, és amúgy sem ragaszkodom a sorozatban megjelentetett, azonos kötésű szerzői életművekhez.

Hihetetlennek tűnik a regény befejezése után, hogy több mint egy évet szerepelt félretéve az elolvasandó könyvek listámon. Mondhatnám azt, hogy szégyen és gyalázat, hiszen tizenöt éves korom óta a kolumbiai szerző rajongója vagyok, és mégsem tudtam mostanáig sort keríteni egy ilyen rövid kis kötet elolvasására.

Az igazság azonban az, hogy tavaly és idén is elég sok új, régóta óhajtott (többnyire már olvasott és néhány még olvasatlan) könyvet sikerült beszereznem így-vagy úgy (az idei beszerzések listája a blogon is megtalálható az Aktuális menüpontban), és ezeknek egy jó része még nem került be a könyvtáramba, hanem egy kis asztalkán várja, hogy megismerkedjem a történeteikkel. Annak ellenére, hogy az elmúlt hónapokban jóval több időm volt olvasni, és sokat is olvastam, legnagyobb részben olyan könyvekkel végeztem, amelyekről ‒ így utólag kijelenthetem ‒ nem fog anyag születni a blogra, mert nem igazán tetszettek, illetve néhányukat nem is olvastam végig. A probléma tehát mégis a következő szokott lenni: nem jut elég időm arra, hogy annyit olvassak, amennyit szeretnék, még García Márquezt sem! (terveim szerint ez év végéig, mint minden évben, újra akarom olvasni a Száz év magányt)

Hogyan is kezdhetném ezt az ajánlót ezek után, hiszen Gabriel García Márquezről van szó, akinek imádom a regényeit, és egyéb írásait? Elfogódott vagyok? Maximálisan! De ez nem is lehet másképp. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy GGM is azok közé a szerzők közé tartozik, akiket vagy elsőre megszeretünk vagy az első próbálkozás után nem foglalkozunk vele többé. Nos, a barátom a második kategóriába tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy ne olvasna el egy ajánlót (vagy legalább egy részletet egy ajánlóból), amelyet egy barátja írt, hisz áppen ezért fontos ajánlani egy könyvet, mert például, ha ismer valaki, ismeri az ízlésedet, akkor sokkal valószínűbb, hogy igenis ráveszi magát, és például a kedvedért, elolvas valamit, amit amúgy nem olvasna el, vagy legalábbis megpróbálkozik vele. És ez bármikor megismétlődhet, akár tetszett neki az a bizonyos könyv, akár nem. Egy blog esetében szintén ez a helyzet: a közzétett írások és információk által meg lehet hozni a kedvet a bemutatott könyvek (egy részének) elolvasásához, és általuk valamelyest közelebb lehet kerülni a blogíróhoz is.

A Száz év magány ajánlójában már sok mindent elmeséltem Márquezzel és magammal kapcsolatban, és hiszem, hogy ez az a könyve, amelyet mindenkinek választania kell, ha először akar találkozni vele. Nem csak azért, mert a fő műve, hanem azért is, mert minden benne van, ami az író és ami Latin-Amerika, szóval mindenképpen ennek kell a kiindulási pontnak lennie az ismerkedésben.

Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája is már rögtön az első oldalon sajátosan márquezi! Összetéveszthetetlen! Úgy értem: baljós jelek, álmok, mandulafák, polgárháború. Hol máshol olvashatunk mandulafákról, mint García Márquez regényeiben?

És persze a stílus, a mondatok szerkezete, a történetszövés fonala …

Drámai és szíven ütő, ahogy tanúk és szemtanúk hat rövid fejezetben elmesélik, amit láttak, hallottak, úgy, ahogyan vissza tudják idézni a gyilkosságot megelőző eseményeket ‒ minden bizonnyal nem pontosan, és nem kevés szubjektivitással. Lebilincselő, ahogy a narrátor összerakja a részleteket, ahogy elénk tárja, felgöngyölíti a gyilkosság előkereshető, megismerhető szálait, a történteket és az előzményeket, annak függvényében, hogy ki hogyan és milyen részletre emlékszik. Ezekből az emlékekből rakja össze tehát Márquez a történetet.

Már rögtön a legelső mondatok után mosolyognom kellett azon, hogy mennyire márquezi Márquez stílusa, vagyis mennyire felismerhetően az övé. Abszolút olyan érzésem van, miközben olvasom, hogy tulajdonképpen mindig mindenhol ugyanazt írja, és bármelyik könyvéről legyen is szó, mindig ugyanazt olvasom újra és újra, csak másképp elmesélve. Ezt a hitvallást íróktól és olvasóktól már többször hallottam, magától Márqueztől is, és szerintem ő maga talán a legjobb példa arra, hogy ez mennyire igaz lehet.

Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában is felbukkan a polgárháború, és a legendává vált Aureliano Buendía ezredes, aki szinte mindegyik regényében megjelenik, ha csak egyetlen mondat erejéig is, illetve találkozunk Gerineldo Márquez ezredes alakjával is, aki szintén a Száz év magány egyik fontos szereplője.

Santiago Nasar meggyilkolásának krónikája egy rövid, drámaian összeállított történet, szívbemarkoló, egyszerűen szép, és szörnyen bosszantó is. Számomra abban volt a leginkább megdöbbentő és felháborító ‒ a gyilkosság okán túl ‒, hogy senki sem akadályozta meg azt, hogy ezt a fiatal férfit megöljék. Az egész falu tudott róla, hogy kik, mikor és hol akarják megölni őt, de éppen a gyilkos szándék oka miatt senki nem avatkozott közbe, hanem csak végignézték a gyilkosságot, az előre bejelentett gyilkosságot. A be nem avatkozás okai pedig még inkább megbotránkoztatóak, ha olyan kérdések is felmerülnek az olvasóban, mint például: valóban tisztára lehet mosni egy gyilkossággal valakinek a becsületét, vagy hogy ki a hibás érte, hogy ez a valaki elveszítette a becsületét? Ezek a történet legfontosabb kérdései, melyekről alaposan meg lehet feledkezni, ugyanis az elbeszélői stílus önfeledt élvezetet biztosít.

Ha választ kellene adnom arra a kérdésre, hogy miért rajongok García Márquez regényeiért, a következőt felelném: egyrészt azért, mert nagyon figyel a részletekre, és mert nagyon különleges fénybe helyezi a szereplőit, szó szerint különlegessé varázsolja őket ‒ nem hétköznapi korban és helyen élnek, így ők sem hétköznapiak, hanem kivételesek és egzotikusak; másrészt azért, mert Márquez mindig úgy bánik a szavakkal, hogy azok az elvarázsolt szereplőkön keresztül az olvasót is elbűvölik. Olyanok a történetei, mint egy varázslatos (mágikus) mese.

„Sokan tudtak róla, hogy a lagzi önkívületében azt mondtam Mercedes Barchának, aki akkor fejezte be az elemi iskolát, hogy jöjjön hozzám feleségül, amit aztán ő maga juttatott az eszembe, amikor tizennégy év múlva összeházasodtunk. Az a kép, amely a legélesebben maradt meg bennem arról a szerencsétlen vasárnapról: az öreg Poncio Vicario, amint egy hokedlin ül az udvar közepén. Talán azt gondolták, hogy az a főhely, és azért ültették oda; a vendégek minduntalan belebotlottak, azt se tudták, kicsoda, megfogták, és hokedlistul arrébb tették, hogy ne legyen útban, ő meg ide-oda forgatta a fejét az újdonsült vakok réveteg tekintetével, kérdésekre válaszolt, amiket nem neki tettek fel, visszaköszönt azoknak, akik nem neki köszöntek oda, és boldogan mosolygott az őt körülvevő légüres tér közepén, csirizzel kikeményített ingében és guajakfabotjával, melyet az esküvőre vettek neki.”