Nem tudom, kinek mennyire lehet ismerős Zsolt Béla neve … Közel három évvel ezelőttig (ha jól emlékszem) nekem nem mondott szinte semmit, nem találkoztam különösebb figyelemfelkeltéssel sem a név, sem a név mögötti író kapcsán, itt-ott egy-egy rövid említés, de többnyire csupán Heyman Éva neve mellett (akiről viszont kétségkívül már jóval többen hallottak).

Időközben viszont világossá vált, hogy sem a teljes életmű, illetve biográfia nem elhanyagolhatóak, különösen abban az esetben, ha például Zsolt Béla életének nagyváradi vonatkozásai után kutatunk, melyek éppenséggel az én érdeklődésemet keltették fel személye és munkái iránt; ha pedig tágabb összefüggésben bizonyos évszámokhoz, történelmi fordulópontokhoz kapcsoljuk a nevét, akkor kiderül, hogy alakja tulajdonképpen nem kerülhető meg a magyar irodalomban (és történelemben).

A Duna-parti nő című kötetet teljesen váratlanul találtam meg a nagyváradi Dávid Könyvesboltban, 2021 januárjában. Időnként benézek ebbe a boltba is, bámészkodom és néha keresgélek (viszont elég ritkán fordul elő, hogy vásároljak is valamit). Zsolt Béla neve szó szerint váratlanul feltűnt a legalsó polcok egyikén. Nem is gondolkodtam rajta, hogy tartsam-e magamnál a kötetet, hisz már számtalanszor volt rá példa, hogy valahol, teljesen véletlenül, rábukkanok egy olyan íróra, aki már hosszabb ideje foglalkoztat.

A kötettel kapcsolatban először is leszögezném, hogy picikét hatásvadásznak érzem a borítóhátoldaláról idézett ajánlást, legalábbis azt, ami a „szinte már pornográf” stílust illeti, ugyanis mai szemmel nézve szerintem nincs benne semmi hasonló jellegű (megírásának évét és a korszakot nézve inkább, de ma már ez nem felel meg a valóságnak).

A Duna-parti nő tehát az első könyv, amit Zsolt Bélától olvastam, de biztosan nem az utolsó. Egyrészt, mert nagyon tetszett, másrészt, mert például a Kilenc koffer című, 1946-ban folytatásokban megjelent visszaemlékezései már jó ideje szerepel nálam az elolvasnivalók listáján (ahogyan Heyman Éva naplója is).

Zsolt Béla Komáromban született, és 1916-ig Steiner Bélának hívták. A Nyugat második nemzedékéhez tartozott, polgári radikális (szocialista) újságíró, író volt. Néhány fontosabb adat, ami segít elhelyezni őt Nagyvárad (és nem csak) írói és irodalmi életében: az első világháborúban az orosz fronton harcolt, majd miután megsebesült, a nagyváradi katonakórházban kezelték, és a háború után, huszonhárom évesen, Nagyváradon lett belőle újságíró, ahol többek között a Nagyváradi Naplónál dolgozott. Például 1919 januárjában, Ady Endre halálhírére, ő írt gyászkeretes vezércikket a Napló-ba. Még egy releváns életrajzi adat: Magyarország német megszállása után feleségével, Zsolt (Rácz) Ágnessel és annak első házasságából született lányával, a már említett Heyman Évával együtt a nagyváradi gettóban próbálták átvészelni a mindennapok megpróbáltatásait. A deportálásokat követően ő 1944 júliusában a Kasztner-vonattal előbb Bergen-Belsenbe, aztán Svájcba került, és így megmenekült, felesége és Éva azonban, felesége szüleivel együtt, meghaltak Auschwitzban. (Heyman Éva naplójáról majd részletesebben mesélek egy következő könyvajánlóban).

A Duna-parti nő főszereplője, Bauer Viktor, amint azt ő maga is leszögezi, csúf és beteges gyerek volt, és úgy érezte, főleg emiatt nem kapott szeretetet sem az anyjától, sem az apjától ‒ az anyjára ellenségként tekintett, az apjától pedig félt is kicsi korában. Viktor első szám első személyben ismerteti meg az olvasóval életének szereplőit és mellékszereplőit, olyasvalakiként, aki már régóta szerette volna elmondani, kibeszélni magából mindazt, ami hosszú évek óta nyomja a lelkét: egész életét, melyet magányosan, az anyai szigor és uralom hatása alatt töltött el. Tulajdonképpen ott kezdődik a történet, hogy Viktor felesége vajúdik, gyermeket fog szülni, ő pedig a keceli Braun-ügyön dolgozik. Az első oldalak helyzetfelmérései után a tény, hogy Viktor egyáltalán házas, már önmagában is meglepő volt számomra, és lassan boldogtalanságának és kitörni vágyásának lázadozó bizonyítékává vált. Viktor ugyanis soha semmit nem tehet az anyja beleegyezése nélkül, sem a magán-, sem az üzleti életében, és nősülése éppen hogy előzetes jóváhagyás nélkül történt meg. Ennél többet szerintem nem érdemes, illetve nem ajánlatos elárulni a regény cselekményével kapcsolatban, hiszen minden egyes pluszinformáció leleplezne egy fontos adatot, meglepő fordulatot.

Rögtön az első oldaltól tudtam, hogy tetszeni fog a könyv. Az a nagyon mesélős, nagyon gördülékeny stílusú, remekül szerkesztett történet, előre- és visszautalásokkal, múlt és jelen váltakozásával. Nagyon kedvelem ezt a fajta megoldást ‒ amikor „ugrálunk” az időben ‒, különösen, ha olvasmányos elbeszélői stílussal párosul.

A könyvben nagyon alapos társadalmi képet kapunk a huszadik század harmincas éveiről, különösen a zsidó közösség(ek) életmódjáról, érdekes, számomra új információk, részletek találhatóak benne. Úgy is lehetne mondani, hogy „kórképet” ad, ám végig volt egy olyan érzésem, hogy ez a kórkép valamelyest Viktor látószöge, mozgástere által határolt, aki meglehetősen negatív képet fest a saját közegéről, igazából szinte mindenkiről, akit ismer, akár közelebbről, akár futólagosan, sok a szélhámos a környezetében, és persze bemutatja azt is, hogy ki is, milyen is az a „Duna-parti nő”, megadja a pontos leírását a könyv címét adó nőtípusnak (természetesen, sejteni lehet, hogy nem egy angyalról van szó). A regény végén pedig egy nagyon érdekes áttekintést is kapunk, egy perspektívát a zsidók helyzetéről 1933 után. A történelmi-politikai összefüggések kapcsán maga Viktor is ekkor döbben rá először zsidóságára, a jövő bizonytalanságára, és arra, hogy az egyre inkább teret nyerő kétségek kapcsán benne is felébredt a félelem.

Nagyon élveztem a regény minden egyes sorát, egyszerűen szuper volt minden szempontból. Nicsenek benne olyan „szép”, „költészettel teli mondatok”, amelyeket keresni szoktam egy regényben, de csodás az elbeszélői stílus, amely gondosan, pontosan és félreérthetetlenül tárja elénk Viktor helyzetét. A történet kíváncsivá tesz, a humora pedig teljesen magával ragad. Nagyon sokat lehet mosolyogni, kuncogni a mondatokon, amelyek néhány percre elfelejtetik az igazából rettentően elszomorító valóságot: Viktorka gyámoltalanságát, engedelmességét és beletörődését a mamája akaratába. Olvasás közben éppen ezért végig az járt a fejemben, hogy „szegény, szegény Viktorka”, mi lesz vele, hátha mégis sikerül neki valahogy a sarkára állnia, igazán megérdemelne egy kis boldogságot, talán nem teljesen reménytelen a helyzet.

Végül legszívesebben fogtam volna a könyvet, és a falhoz csaptam volna …

Összegzésképp: abszolút jó döntés volt megvásárolni, örülök, hogy a Duna-parti nő lett az első Zsolt Béla-regényem, mert ez egy remek könyv. Nem fogom ugyan újraolvasni a közeljövőben, de a szerző neve és a korszak, amelyet sajátos nézőpontból rajzol meg, garancia arra, hogy a polcomon van a helye.

„Az utcán az első nyilvános telefonállomásról felhívtam a lakást. Lina jelentkezett, nincs semmi újság, csak Sterk doktor küldött egy madámot. Gyalog indultam hazafelé. Férfiak s nők cikáztak mellettem, mintha korcsolya lett volna a talpukon, olyan kecsesen és vidáman, megrakodva csomagokkal, karácsonyfával a vállukon. Szokatlan bizalommal mosolyogtak, kacsintottak egymásra. Az én kezemben nem volt más, csak az aktatáska. Egy játékbolt előtt megálltam, és rövid tanakodás után beléptem.
Vettem egy vonatot, papundekliházat, csörgőt, kisautót, kinyitható képeskönyvet, postajátékot, labdát, ami a kezem ügyébe esett. Nehéz csomag volt, szuszogva cipeltem a házunk felé. Csak amikor a kapu elé értem, hökkentem vissza. A csomagot nem vihetem fel a lakásba. Mit szólna az anyám, ha meglátná? Hogy röhögne Sas doktor!
A szomszéd házban volt egy trafik, ahol ismertek. A trafik ajtaját a könyökömmel nyitottam ki, és tanácstalanul mondtam:
‒ Lesz szíves, nagysád, megőrizni ezt a csomagot? Majd leküldök érte!
Lassan felbaktattam a lépcsőn. Mielőtt csengettem, megálltam az ajtó előtt. Szégyelltem magam a gyávaságomért, hogy nem mertem felhozni a fiam karácsonyi ajándékát.”