Márai Sándor születésének 121. évfordulója alkalmából április 11-én megosztottam egy bejegyzést, amelyben arról számoltam be, hogy egy megfelelő idézet után keresgélve néztem át 2015-ben készített olvasónaplós jegyzeteimet, és végül Márai naplójegyzeteiből választottam ki egyet. Keresgélés közben pedig elszégyelltem magam amiatt, hogy megdöbbentően kevés könyvét olvastam, pedig olyan íróként gondolok rá, akinek szeretem a munkáit.

A gyertyák csonkig égnek volt számomra az első emlékezetes találkozás 2014-ben, 2015-ben pedig a Napló 1943-1944 még sokkal nagyobb hatással volt rám. Márai-olvasmányaimat illetően ehhez a két művéhez később az Egy polgár vallomásai és a Füveskönyv csatlakozott, de mai napig kimagaslóan az első kettő jelenti számomra Márai nevét és munkásságát.

Szerettem volna ismét olvasni tőle, valami számomra újat, ismeretlent, ezért döntöttem úgy, hogy megvásárolok egy újabb kötetet, szám szerint a második Márai-kötetet, ami a polcaimon található (az első és mostanáig egyetlen A gyertyák csonkig égnek volt). Két kötetről hallottam/olvastam az elmúlt évben több mint kedvező kritikákat, Az igazi és az Eszter hagyatéka kapcsán. Így esett a választásom Az igazi-ra.

Nem voltak elvárásaim a regénnyel kapcsolatban (a mellette hangoztatott érvek ellenére sem), mégsem kaptam tőle azt, amit általában elvárok egy (számomra) „jó” könyvtől: felemelést vagy mélybe taszítást, és/vagy mindkettőt, értékes gondolatokat, szárnyaló gondtalanságot, önfeledt örömöket vagy felőrlő gondokat … Sokkal inkább kaptam felőrlő gondolatokat, két ember hosszas vívódását és boldogtalanságát, akik könnyűszerrel lehettek volna akár boldogok, és talán szabadok (szabadabbak) is.

Ennek ellenére mégsem állítom azt, hogy nem tetszett a regény, viszont nagyon lehangolónak éreztem a történetet. Két, egymástól nagyon különböző ember évek távlatából pillant vissza a múltra, már letisztultak az érzéseik, levonták a maguk tanulságát a történtekből, és mindketten boldogtalanul léptek túl egymáson. A barátaik előtt hangoztatott túllépés és megnyugvás azonban nem hiteles, mert valójában még mindig azon keseregnek (különösen Péter), hogy miért és hogyan lett elrontva az életük. De ki tudna valóban belenyugodni ekkora veszteségekbe, egy számító félrevezetés miatt elrontott életbe? És főleg, hogyan lehet ezt rendbe hozni, ha egyáltalán lehet?

Ebből a szempontból nagyon kíváncsivá tett a történet, de csak a századik oldal után. Be kell vallanom, hogy nagyon kínlódtam az első résszel ‒ Ilonka monológjával, már majdnem ott tartottam, hogy „rendben, mégiscsak Márai, elolvasom, de nem fogok írni róla”, mert nem igazán kötötte le a figyelmemet a cselekmény a volt feleség szemszögéből. Tulajdonképpen Ilonka elbeszélési stílusa zavart nagyon, a sokszor „tipikus” női fecsegésnek érzett mondatáradatai, egyszerűen túl soknak éreztem, túl bőbeszédűnek, és inkább ellenszenvet keltett bennem, mint érdeklődést. Éppen ezért különös az, hogy nyíltszívűsége miatt végezetül éppen Ilonka lett számomra a legszimpatikusabb szereplő, mert ő az egyetlen, aki nem volt gyáva és/vagy számító, hanem bátor és őszinte, ő igazán szeretett és vágyott is a szeretetre. Ezért is örülök, hogy kitartottam a könyv mellett, hiszen a végére mégis nagy meglepetést okozott.

A második részben Péter, a férj veszi át a szót. Innentől kezdve arra voltam nagyon kíváncsi, hogy neki hogyan „sikerült” tovább lépnie, hiszen ő volt az, aki a házasságban nem tudta átadni magát, nem tudott jelen lenni. Péter elbeszélése sokkal inkább megszólított, neki köszönhetően győzött meg részben a történet mély szomorúsága, mert neki sokkal több mindent kellett elmesélni, megmagyarázni, kipótolni, hisz egyedül ő tudta, mit miért tesz, soha senkinek nem számolt be semmiről, Ilonkának pedig csak a kérdések, a bizonytalanság maradt. Péter sokkal mélyebben, filozofikusabban is mesél. Mindezek ellenére, bár csodás az, ahogyan kifejezi magát, engem mégis idegesítettek a gondolatai ‒ az életről, a szerelemről, általában mindenről ‒, a végtelen szomorúsága és rezignáltsága, és egyáltalán nem vagy csak nagyon ritka esetekben értettem egyet vele.

Természetesen Márai mondatai most is csodálatosak: „A levegő olyan édes volt, gyümölcsszagú, mintha nyitva felejtettek volna valahol egy nagy befőttesüveget.” / „A boldogság, az igazi, nem árulkodik.” / „A szeretet, az igazi, türelmes, kedves …” ‒ és hasonló szívet melengető, megmosolyogtató, egyszerű bájosságok. Sodornak magukkal a sorok, az oldalak. Ennek ellenére nagyon kevés dolog történik, a cselekmény időtartama néhány évet ölel fel, és a két nézőpontból elbeszélt történet, valamint az elbeszélések stílusa teszi hosszúvá az alapvetően nem túl bonyolult, csupán néhány hatásos fordulatot adó történetet, mert igazából a teljes regényfolyam nem más, mint saját gondolatok kifejtése, elmélkedés, összegzés ‒ a szereplők végre kiöntik a szívüket valakiknek, akik hajlandóak meghallgatni egy magányos barátot.

Péter és Ilonka különböző, nagy- és kispolgári életstílusának kötelező megfelelési kényszerébe belegondolva ‒ a szabályok, miheztartások, a reprezentáció kötöttségeibe, az örökös azon való gondolkodásba, hogy mit szól a társadalom ‒, mondhatnánk azt, hogy nem lehetett könnyű nekik, és ha elsősorban Péter múltját és elnyomott érzéseit hozzuk előtérbe, talán még érthető is lenne a boldogtalansága. Mindezek ellenére, az én szememben Péter nem érdemel sajnálatot. Igazából egyikük sem hatott meg, nem hatódtam meg a szenvedéseiken, az elrontott életükön, nem sajnáltam meg őket, nem tudtam együtt érezni tulajdonképpen egyikükkel sem, pedig mindketten áldozatok voltak, elsősorban saját maguk, és egymás áldozatai.

A regény végén, a kérdésekre a két szereplőtől kapott válaszok ‒ különösen azok, amelyeket Péter közöl ‒, nagyon kiábrándítottak, és teljes mértékben el kell, hogy utasítsam ezeket. A legbosszantóbb az volt számomra, hogy nem is történtek félreértések kettejük között, csupán a múlthoz köthető elhallgatások és gyávaságok taszították el őket egymástól, és ezek miatt nem tudtak boldogok lenni egymás mellett, bizonyítékaként annak, hogy egy jó kapcsolathoz közel sem elég az, ha csak az egyik fél szeret igazán (ebben az esetben a feleség). Számomra egyetlen dolog rajzolódik ki világosan a regényből: a szeretethiány.

Rendkívül elszomorított és tulajdonképpen idegesített az egész történet, és ezen az érzésen a csodás mondatok és a történetfűzés bravúrjai csak nagyon kevéssé oldottak. Túl hosszúnak és lehangolónak éreztem összességében, jóllehet az utolsó oldalak mégis megadták számomra a könyv értékét.

Azt hiszem, nem feltétlenül kellett volna megvásárolnom, hanem elég lett volna kikölcsönözni, mert nem tudom, mikor akarnám újraolvasni, vagy újra akarom-e olvasni egyáltalán. Ha mégis, akkor biztosan nem a történet miatt tenném, hanem kizárólag az egyes mondatok miatt ‒ de erre biztosan nem egyhamar fog sor kerülni.

„Tudnod kell, hogy én még régimódi ember vagyok, s mérhetetlenül megvetem a házasságtörő nőket. Megvetésem oly mély, hogy azt semmilyen divatos érveléssel nem lehet eloszlatni. Senkinek nincs joga ahhoz a gyanús, maszatos és vacak kalandhoz, amit ezek a nők boldogságnak neveznek, azon az áron, hogy titokban, vagy nyíltan megsértik más ember érzéseit … Én is voltam szenvedő és cselekvő hőse ilyen undokságoknak, s ha van valami az életemben, amit mélyen szégyellek és bánok, az a házasságtörés. Megértek nemi dolgokban minden eltévelyedést, megértem, hogy valaki elmerül a test vágyainak félelmes mélységeiben, megértem a szenvedély önkívületeit és torz alakzatait is … A vágy ezer nyelven szól hozzánk. Mindezt megértem. De csak szabad emberek vethetik magukat ezekbe az áradó, mély vizekbe … Minden más aljas csalás, rosszabb, mint a tudatos kegyetlenség.”