A világ fölmérését 2021 februárjában rendeltem meg bookline-ról. Ez az első Daniel Kehlmann-könyv a könyvtáramban, bár az F című regénye volt az első találkozásom az íróval még 2018 májusában.

2019 augusztusában egy román nyelvű kiadást kölcsönöztem ki a megyei könyvtárból (magyarul nem volt meg), ekkor olvastam el először. Sajnos már nem emlékszem, melyik kiadónál jelent meg a kötet, arra viszont igen, hogy óriási élményt nyújtott. Nagyon tetszett a történet gördülékeny, humoros stílusa, jólesett olvasni.

Szeretnék még Kehlmanntól mást is elolvasni, ám egyelőre nincs tervbe véve, legalábbis ami a következő néhány hónapot illeti, készítettem ugyanis ‒ így év végén ‒ egy listát, amelyben számba vettem a még a polcaimra „hivatalosan”, végérvényesen fel nem került, azaz olvasatlan könyveimet, és igyekszem majd ezekkel haladni 2022-ben.

Amikor nekikezdtem másodszorra is elolvasni a két tudós történetét ‒ ezúttal magyar nyelven ‒ azzal a szándékkal fogtam hozzá, hogy igyekszem jobban figyelni arra, hogy vajon hol van a határ a könyvben fikció és valóság között. Ezért ellenőriztem néhány életrajzi adatot az interneten, ugyanis minimális ismeretanyaggal rendelkeztem a két főszereplővel kapcsolatban, ugyanis némi alapvető történelmi ismeret nem árt, vagy legalábbis mindenképpen hasznos, ha utána nézünk ennek-annak a fizika, a biológia, a csillagászat terén, de persze csak ha érdekel, ugyanis a könyv tökéletesen élvezhető ezek nélkül a pluszinformációk nélkül is. Szóval, miután körvonalaztam a dolgokat valóság és fikció határán, egyszerűen csak élveztem az írói tehetség által megalkotott történeteket.

Egyszerűen lebilincselő, ahogyan Kehlmann felépítette a történetet, és rendkívül élvezhető és szórakoztató módon bemutatta a két tudóst, kalandos életüket. Nem hiszem, hogy lenne rá jobb mód kevésbé száraz, olvasmányos és emlékezetes formában hasonló tudományos jellegű témákról új(abb) ismereteket szerezni, mint egy olyan regény, amelyben a szerző érdekfeszítően hívja fel az egyszerű olvasó figyelmét a tudomány oltárán bemutatott áldozatokra ‒ jelen esetben a 18. század Poroszországában és a nagyvilágban.

Humor, rendkívül élvezetes stílus, sikerek és kudarcok egyaránt felsorakoztatva, „kötéltánc nagyság és nevetségesség határán”, „rafinált játék tényekkel és fikcióval” ‒ ezek is a fülszövegben olvasható méltatások, és abszolút remek leírását adják a könyvnek, amelyet filozófiai kalandregénynek minősítenek ugyanitt, de szerintem tudományos kalandregénynek is nevezhető.

No de kik a főszereplők? Alexander von Humboldt (1769‒1859) német természettudóst és utazót, aki Berlinben született, „egy kis ősz öregúrként” látjuk először, majd megtudjuk róla, hogy bányászati és kohászati minisztériumi fogalmazó volt, mielőtt utazásra adta a fejét, és elindult az Újvilágba segédjével, Aimé Bonpland-al, aki Párizsban szegődött útitársául. Szintén fontos tudni róla, hogy kimondatlanul bár, de egész életében rivalizált fivérével, Wilhelm-el (aki szintén egy jelentős szereplője a korabeli tudományos életnek), soha nem nősült meg, és nem voltak gyerekei. Carl Friedrich Gauss (1777‒1855) matematikus, természettudós, csillagász, „a matematikusok fejedelme”-ként ismert. Braunschweigben született, Észak-Németországban, és nem sokat mozdult ki az általa megszokott helyszínek falai közül, feltétlen szeretettel viseltetett édesanyja iránt, és kétszer nősült, hat gyerek édesapja volt.

Tizenhat csodás fejezetben mindkét férfi szinte teljes életútját megismerjük. A regény a két tudós berlini találkozójával indít és fejeződik be, az egyes fejezetek pedig váltakozva számolnak be életük egy-egy állomásáról, a gyerekkorukkal kezdve a „mesét”. A tudomány mindkettejük életében már gyerekkoruktól fogva jelen volt, és hangsúlyos szerepet kapott, bár nagyon különböző családi háttérrel rendelkeztek: Humboldt báró volt és egy kastélyban lakott, Gauss apja kertész volt. Az utolsó hat fejezetben mindketten szerepelnek, egyrészt a berlini gyűlés kapcsán, másrészt a gyűlést követően öregkoruk mindennapjaira és elfoglaltságaira, a hírnév előnyeire és hátrányaira is fény derül.

Ugyanakkor a két „bogaras” tudós egymással való éles szembeállítása is érdekes megvilágításba helyezte a tudóslét milyenségét, és felvetette például azt a kérdést, hogy vajon ki az életrevalóbb tudós: a „szobatudós” vagy a kalandor. Általánosságban véve a következő mondat igaz mindkét típusra, és tökéletesen felszínre hozza mindkettejük alapvető életszabályát: „Ha valamitől megijed az ember, azt a legokosabb megmérni.” Humboldt és fivére, Wilhelm tanítójának, Marcus Herznek a filozófiája ez, aki viszont, nem mellesleg, Immanuel Kantnak volt a tanítványa, szóval ilyen összefüggésekre is rábukkanunk a kötetben, ugyanakkor itt olvastam először például Aimé Bonpland-ról. Azóta már többször is fel-felbukkant valamilyen szituációban vagy olvasmányomban a neve, és persze mostmár mindig és talán örökre A világ fölmérését juttatja rögtön az eszembe.

A legnagyobb különbség a két tudós között mégis az utazásaikban, illetve az utazásaik jellegében, helyszíneiben rejlik. Ezért nem is lehet szerintem egyértelműen kijelenteni, hogy melyikük volt a praktikusabb, a „földhöz ragadtabb”, annak ellenére, hogy Humboldt volt a nagy utazó. Ami tagadhatatlan velük kapcsolatban az az, hogy Gaussnak, a házasembernek a családja is megbonyolította az életét, míg Humboldt teljes elszigeteltségben élt, semmilyen szenvedélye, örömforrása nem volt a tudományon kívül (azt ne firtassuk, Gauss mennyire volt boldog a házasságában). Továbbá teljesen eltérő véleményük volt politikai, elméleti, ideológiai kérdésekben egyaránt, és tulajdonképpen semmiben nem értettek egyet, a tudományról és a tudományos munkáról is alapvetően más volt a felfogásuk. Gauss a megszokások rabja volt, a megszokott kényelemé, Humboldt pedig örök nyughatatlan, akinek mindig „mehetnéke” volt.

Ha elolvassuk ezt a könyvet, látni fogjuk, hogy tulajdonképpen mindkét tudós ugyanazt hajtotta, ugyanaz a kisördög motoszkált bennük: a tudásvágy, ami természetesen nem csak ezt a két 18. századi tudóst hajtotta. Kutatásaik, eredményeik keresztezték egymást, átfedéseket találunk az életszakaszok között, de ez nem is meglepő, elkerülhetetlen volt, hogy a korszak nagy (ám kevés) tudósai halljanak egymás felfedezéseiről, anélkül, hogy találkoznának egymással, éppen a korlátozott mennyiségű felfedezések, és főleg a korlátozott mennyiségben megjelent beszámolók, tudományos munkák mennyisége miatt. Gauss tizenkilenc éves korában olvasta Humboldt úti beszámolóit, Humboldt pedig először egy új kisbolygó pályájának kiszámítása kapcsán hallotta Gauss nevét, tehát kölcsönösen tudtak egymás tevékenységéről, és elismeréssel adóztak egymásnak, látatlanban is. A berlini találkozójukat követően pedig levelezésbe is kezdtek egymással a tudós kollegialitás szellemében. Gauss megfogalmazásában a legnagyobb különbség kettejük között pusztán az, hogy hol mérnek földet: németföldön belül vagy egy másik kontinensen, illetve egzotikus tájakon, ugyanis az utóbbi esetben lehet az egyszerű földmérőt fölfedezőnek nevezni. A tudomány jelentette számukra a világot, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy bár mindketten a saját dolgukkal ‒ azaz tudományos jellegű problémákkal ‒ foglalkoztak, de tulajdonképpen nagyon magányos emberek voltak.

És hogy hogyan végződhet a felfedezések sora? Az elbeszélés egy adott szakaszban megáll, és nem fejeződik be a két tudós életútja, ehelyett egy nagyon kedves és új távlatokat nyitó befejezést kap az olvasó egy csodás utolsó mondatban a tizenötödik fejezet végén, melyben Humboldt fogalmazza meg kettejük munkásságával kapcsolatban a fő kérdést, Latin-Amerikára és az űrre asszociálva.

Nagyon szép, szívhez szóló leírásokat találunk az oldalakon. Sokszor felnevettem olvasás közben, és teljesen úgy éreztem, mintha én is együtt utaztam volna a szereplőkkel. Nagyon tetszett ahogyan Kehlmann bemutatta Humboldt felfedezőútjait, a helyszíneket, amelyeket bejárt, mint például a mexikói útját, a Popocatepetl megmászását, Teotihuacán romjainak meglátogatását, az ahogyan Humboldt „megfejtette az aztékok üzenetét, és rájött, hogy városuk tulajdonképpen nem más, mint egy naptár”. Be kell vallanom, hogy a téma miatt is hamar a szívembe lopta magát ez a helyszín, ugyanis középiskolás koromban rajongtam ezekért a közép-amerikai civilizációkért.

Mágikusnak tetsző jeleneteket is találunk a könyvben, amelyek már-már Gabriel García Márquezre emlékeztettek: például a vihar jelenetében, amelyben Humboldt és Bonpland hajója elsodródott az Orinoco-Amazonas csatorna keresése közben, az a mód, ahogyan a végtelen esőt és a mozdulatlanságot leírja; vagy például Gauss lidérces álma: álomban ébredni az álmon belül vagy rossz valóságra ébredni, ami nagyon emlékeztetett José Arcadio Buendía halálának jelenetére, amely az egyik kedvenc jelenetem a Száz év magányból; és persze a varázslatos, ám nagyon is valóságos ezeréves kanári sárkányfa ‒ keressetek rá az interneten, ha nem tudjátok, milyen fáról van szó, nekem leesett az állam, borzongató élmény volt. És mindvégig az az érzés, hogy ez így természetes, hiszen Latin-Amerikában vagyunk, és Latin-Amerika ismeretlen és varázslatos.

Én mindenképpen úgy látom magam előtt a két tudóst, amilyennek Kehlmann ábrázolta őket. Az elkötelezettségük, a lelkesedésük rám is átragadt, különösen a Humboldté. Ennek a könyvnek köszönhetően fogalmat alkothattam, elképzelhettem azt, hogy mekkora jelentőséggel bírt mindaz, amit ők ketten „letettek az asztalra” majdnem két évszázaddal ezelőtt, mennyi mindenen mentek keresztül a világ előrehaladásáért, és hogy mennyire bíztak a jövőben, sőt, előrelátták azt (mint sokan mások a kortársaik és elődeik közül).

Kehlmann regénye engem teljesen meggyőzött, emlékezetessé tette számomra a korszakot, a két tudós alakját és munkásságát, olyannyira, hogy jelenleg a könyvben leírtak szerint szerepelnek a fejemben.

„Pilâtre feltartotta a hüvelykujját, hogy ellenőrizze a szélirányt. Ha a ballon felemelkedik, a szél kényére-kedvére fog sodródni, majd ha a levegő lehűl benne, újra leereszkedik. Egy sirály közvetlenül a kosár mellett rikoltozott. Még ne, kiáltotta Pilâtre, még ne! Még ne! Most! És félig a gallérjánál, félig a hajánál fogva fölcibálta Gausst.
A távolban görbülő Föld. A látóhatár a mélyben, a párában félig elmosódó dombok kúpja. Felfelé bámuló emberek, parányi arcok a még mindig égő tűz körül, mellettük a város háztetői. A kéményekbe tűzött kis füstfelhők. Egy út kanyargott a zöldben, rajta egy rovar méretű szamár. Gauss belecsimpaszkodott a kosár peremébe, és csak amikor becsukta a száját, akkor jött rá, hogy egész idő alatt ordított.
Isten ilyennek látja a világot, mondta Pilâtre.
Szeretett volna válaszolni, de elment a hangja. Micsoda erővel rázta őket a levegő! És a Nap ‒ miért van annyival világosabb idefent? Fájt a szeme, de képtelen volt lehunyni. És maga a tér: egy egyenes mindegyik ponttól mindegyikhez, ettől a háztetőtől ehhez a felhőhöz, a naphoz, vissza a háztetőhöz. A pontok vonalakká, a vonalak síkokká, a síkok testekké állnak össze, de ez még mind nem elég. Finom görbülete, innen föntről szinte látható. Pilâtre kezét érezte a vállán. Soha többé nem leereszkedni! Fel, egyre feljebb, amíg el nem tűnik alóluk a Föld! Egy nap majd az embereknek részük lesz ebben. Mindenki röpködni fog, mintha az lenne a természetes, de addigra ő már nem lesz az élők sorában.”