Szerző: Murakami Haruki
Cím: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2013
Borító: keménytábla védőborítóval
Oldalszám: 333
Fordította: Nagy Anita
Első megjelenés: 2013
2014-ben találkoztam először Murakami Haruki nevével, amikor is úgy döntöttem, hogy a Birkakergető nagy kaland című regényét kezdem el olvasni, azonban ez a furcsa történet, amely a legjelentősebb művei között van számon tartva, akkor egyáltalán nem fogott meg. Azt hiszem, ennek az lehetett az oka, hogy túlságosan a természetfeletti vonatkozásokra és a Birka Ember szokatlan alakjára koncentráltam, és egyszerűen elvesztem a részletekben.
Ideje lenne tehát újraolvasni ezt a sajátságos detektívregényt, de nem csak a második esély kedvéért, hanem mert az elmúlt években a kiotói születésű író több könyvét is elolvastam, és nagyon tetszettek, mivel az emberi lélek mélységeit kutatják sajátos elképzelések szerint. Szerzőjüket a szabadság, a magány, a társadalmi beilleszkedés és a társadalmon kívüliség problémái foglalkoztatják, nagyon aktuális témákat és problémákat vetnek fel aktuális környezetben és egyetemes vonatkozásban.
A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit 2016-ban olvastam először, egy zenészbarátom ajánlására, aki nagy rajongója Murakaminak, és nem mellesleg, már számtalanszor járt Japánban. Azóta már kétszer is újraolvastam Tazaki Cukuru történetét, és időről időre leginkább egyszerűségével nyűgöz le.
A történet röviden
A harminchat éves Tazaki Cukuru vasútállomások átalakításával és felújításával foglalkozik Tokióban, ahol többnyire magányos agglegényéletet él. Szerelmi kapcsolatai kötődés és mélyebb érzelmek nélküliek, egészen addig, amíg találkozik a nála két évvel idősebb Szalával, aki egy utazási irodánál szervez külföldi utakat. Tazaki Cukuru úgy érzi, hogy Szala mellett megtalálhatja a boldogságot. Látszólag a csinos nő is viszonozza a férfi érzéseit, kapcsolatuk sikeréhez azonban Cukurunak fel kell szabadítania magát a múltban elszenvedett traumák súlya alól, amiket az egyetem második éve óta cipel magával: ki kell derítenie, hogy legjobb barátai ‒ Fehér, Fekete, Vörös és Kék ‒ miért szakították meg vele egy nap váratlanul a kapcsolatot, anélkül, hogy neki bármiféle magyarázatot adtak volna a döntésükről. Ehhez viszont újra fel kellene vennie velük a kapcsolatot…
Véleményem
Tetszett a történet, és az is, ahogyan Murakami elmesélte, viszont a nagy titok, amely körül az egész cselekmény kibontakozik, a magyarázat, hogy miért zárták ki a színtelen Cukurut a „színes négyek” az ötfős baráti körből, nem volt rám akkora hatással, mint vártam. Azaz maga az ok, amiért így cselekedtek nem, de ahogyan az író kifejti ezt az okot, abszolút igen. Ugyanakkor a befejezés is meglepő volt számomra, sok kérdést hagyott megválaszolatlanul, és tulajdonképpen nem csak az olvasó, hanem maguk a szereplők is megmaradtak egy bizonyos kezdeti bizonytalanság állapotában ‒ persze, sok kérdésünkre a való életben sem kapjuk meg a keresett választ, és ezt így kell elfogadnunk.
Regényeinek nagy részében első szám első személyben ír az eredetileg rendezőnek készülő Murakami, most azonban első szám harmadik személyben mesél Tazaki Cukururól, akinek a személyisége sok szempontból változik a történet végéig, hiszen minden azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e rendeznie a múlt számláit.
A XXI. században játszódik a cselekmény, a ma generációit is foglalkoztató problémák ejtik gondolkodóba a főszereplőt is, aki részben éppen azért magányos, mert amúgy is „egy közönyös korban élünk”, jóllehet „óriási mennyiségű, idegen emberekre vonatkozó adat vesz körül bennünket. Ha akarjuk, könnyedén szert tehetünk ezekre az adatokra. Közben meg valójában mégsem tudunk másokról szinte semmit.”
Tazaki Cukuru egy átlagosnak mondható, ám elmélkedő és filozofikus lélek, aki azonban a kényelmes munkás hétköznapok és a múltban elszenvedett személyes traumák rabja. Barátságok, szerelmek és vágyakozás bontakozik ki a lapokon, különleges helyet kapnak a történetben az álmok és a zene, illetve az egyéni tehetség fogalma.
Murakamiról tudni kell egy megkerülhetetlen információt: nagy zenerajongó, óriási lemezgyűjteménye van, sőt, egy időben Peter Cat néven még saját dzsesszbárja is volt Tokióban. Regényeinek szereplői is zenehallgató emberek, és kötetei ily módon elkerülhetetlenül alakítják ‒ ha nem is zenei ízlésünket ‒, de zenei ismereteinket mindenképp, ami szerintem szintén nagyon értékelhető tulajdonsága egy irodalmi műnek.
Számomra ugyanakkor az is egy a könyvei mellett szóló érv, hogy a mai és a régi Japánról is kapunk bennük információkat, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei esetében például a japán nevek szimbolikájáról és kiválasztásuk mikéntjének óriási jelentőségéről ‒ mind írásjel, mind jelentés terén.
A könyv varázsa, úgy gondolom, abban rejlik, hogy hihetetlenül egyszerű a történet, és egyszerűen is van megírva, miközben végig fenntartja bennünk a kíváncsiságot. Nincsenek benne nagy csavarok, fordulatok, viszont nagyon rugalmas, folyékonyan halad egy saját csendes kis mederben, és én is átvettem ezt a nyugodt ritmust ‒ Tazaki Cukuru életritmusát ‒, élveztem a visszaemlékezéseket, a közbeékelt történeteket, a párbeszédeket.
Mindez elsősorban annak köszönhető szerintem, hogy nagyon olvasmányos, könnyed és gördülékeny a stílusa, megvannak benne azok a szép és mélyebb értelmű, érzékletes mondatok is, amelyek túlviszik a csak szórakoztató jellegen, és ugyanakkor azok a közbeékelt történetek, mesék is, amelyek rejtélyessé, misztikussá teszik az elejétől a végéig.
Véleményem szerint, ha ismerkedni akarunk a szerzővel, Tazaki Cukuru történetével kell kezdenünk, mert sokkal „kézzelfoghatóbb”, mint Murakami más, misztikus elemekben bővelkedő írásai.
Idézet
„Cukuru aprót bólintott:
‒ Azt hiszem, többféle értelemben is más ember lettem, mint előtte voltam.
‒ Például milyen értelemben?
‒ Például sokszor érzem úgy, hogy mások szemében jelentéktelen, érdektelen ember vagyok. És saját magam szemében is.
Szala egy darabig mélyen Cukuru szemébe nézett. Aztán komoly hangsúllyal mondta:
‒ Én sem jelentéktelen embernek, sem érdektelen embernek nem tartalak téged.
‒ Köszönöm ‒ válaszolta Cukuru. Lágyan a halántékához érintette az ujját: ‒ De ez a probléma a fejemben van.
‒ Még mindig nem értem ám ‒ mondta Szala. ‒ A fejedben vagy a lelkedben, vagy talán mindkettőben ott van még a seb, amit akkor szereztél. És valószínűleg jól kivehetően. Ennek ellenére az elmúlt tizenöt vagy tizenhat évben meg se próbáltad felkutatni az okot, amiért úgy elbántak veled.
‒ Nehogy azt hidd, hogy nem akarom tudni az okot. Csak éppen úgy érzem, hogy most már jobb az egészet elfelejteni. Nagyon régi történet, és azóta jó mélyre süllyesztettem.
Szala előbb egyenes vonallá húzta vékony ajkát, majd megszólalt.
‒ Az nagyon veszélyes.
‒ Veszélyes ‒ ismételte el Cukuru. ‒ Miért?
‒ Ha az emlékeidet ügyesen el is tudod rejteni vagy jó mélyre tudod süllyeszteni, a belőlük következő történetedet nem tudod eltörölni ‒ mondta Szala, egyenesen a férfi szemébe nézve. ‒ Jól teszed, ha ezt megjegyzed. A történetedet sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet. Az annyi, mintha a létezésedet szüntetnénk meg.
‒ Vajon hogy lyukadtunk ki ennél a témánál? ‒ kérdezte Cukuru félig saját magától. És inkább derűs hangsúllyal. ‒ Erről még soha nem beszéltem senkinek, és nem is állt szándékomban.
Szala kicsit elmosolyodott:
‒ Talán úgy, hogy el akartad mondani valakinek. Sokkal inkább, mint te magad hiszed.”