Ritkán fordul elő velem, hogy frissen megjelent, széles körben népszerűsített könyveket vásároljak meg előzetes elolvasás nélkül, de Babarczy Eszter könyvével tavaly kivételt tettem.

A könyv csodálatos borítója keltette fel először a figyelmemet (aminek általában szintén nem, illetve csak másodsorban szoktam jelentőséget adni), valamint a címe is elgondolkodtatott. Előkerestem tehát néhány cikket a szerzőről, majd pedig megnéztem A mérgezett nő kapcsán vele folytatott pár beszélgetést is, és rögtön az első (felolvasott) novella elhangzása után eldöntöttem, hogy nekem kell ez a könyv.

2020 júniusában, mikor alkalom adódott rá, hogy egy rövid utazás erejéig újra Budapesten lehessek, beugrottam a Libri Könyvpalotába, és végleg elhatároztam magam. Szuper érzés volt kézbe venni, átlapozni és továbbnézelődve körbesétálni a gyönyörű kiadású könyvecskével az üzletben (Szabó T. Anna ár című verseskötetére esett még ekkor a választásom, amely 2018-ban jelent meg a Magvető Kiadónál).

A budapesti út másnapján el is kezdtem olvasni a novellákat, de az első kettő (Nagymama, Nyaralás), és különösen a harmadik, Emlékpogácsa című befejeztével naponta csak egy történettel tudtam megbírkózni, és úgy tettem le a kis könyvet, mintha legalábbis egy lexikon súlyától szabadulnék meg.

Nem sokkal azelőtt, hogy decemberben eldöntöttem, másodszorra is sokkolni akarom magam a mérgezett nővel, olvastam egy cikket arról, hogy október végén Babarczy Eszter (négy másik díjazottal együtt) megkapta a Déry-díjat, amit kiemelkedő irodalmi munkásságért szoktak odaítélni.

Sokak szerint egyetlen nő nem hagyományos sorrendben összeállított élettörténetét találjuk meg a novellákban, de szerintem ez egyáltalán nem így van, inkább sokféle nő különféle életszakaszairól olvashatunk különleges meglátásban. Igaz, hogy például a Szép halál című novellával kezdődően tényleg felfedezhetünk kapcsolódásokat az Anyu cíművel, A mérgezett nő és A tárgyak beszélnek című novellák pedig amolyan számvetésfélék, és mintha valóban összefüggenének. A harag születése címűben meg is történik egyfajta visszakanyarodás, akár a legelső, Nagymama című novelláig, mégis ‒ mindezek ellenére ‒, én úgy gondolom, hogy a szereplőkön keresztül sem köthetőek feltétlenül össze egymással a történetek, hisz nincsenek egyértelműsítve ezek a kapcsolódások.

Babarczy rövid, néhány oldalas novelláiban olyan részleteket kapunk olvasóként, amelyekből eleinte talán nehézkesen bontakozik ki a történet. Nekünk kell összeraknunk ezeket a részleteket, ezért mondatról mondatra nagyon kell figyelnünk, ugyanis sok a szereplőkre vonatkozó „rejtőző” információ, amelyek felett akár át is siklunk (én sok felett átsiklottam, amikor először olvastam a könyvet). A legtöbb novellában gondolatokat hallunk, illetve olvasunk, alig vannak párbeszédek, a főszereplő mintha magának mesélne, akarata ellenére frissítené fel a memóriáját, az emlékek és gondolatok a felszínre törnek, és rémisztőek.

Másodszorra sokkal mélyebb benyomást tettek rám a történetek, mert jobban odafigyeltem a részletekre és az egészre is. Felfedeztem például (először nem), hogy Babarczy Eszter valóban benne van a történeteiben: például A levél című novellában, ugyanis ennek a főszereplője egy tizenötéves, a szüleivel és „barátaikkal” Görögországban nyaraló lány, aki kedveli Joseph Conrad regényeit; Az alagút című novellában pedig a főszereplő barátját, „segítőjét” hívják Josephnek. Babarczy kedvenc írója történetesen éppen Conrad, aki jó néhányszor maga is a sötéség mélyére nézett élete során. A szerző ugyanakkor azt is elárulta egy alkalommal, hogy két kedvenc novellája a kötetből az Anyu és a Voland.

A pokol című novella olvasásakor tettem fel magamnak a kérdést, hogy mégis miféle betegség(ek)ben szenvedhet a főszereplő ‒ és szenvednek Babarczy főszereplői úgy általában ‒, és rájöttem, hogy nem tudom megfogalmazni ezeket. Számomra nagyon nehéz volt megérteni a mondatok mögött rejlő betegségeket, az összetettségüket, és az ezekből fakadó problémákat, de az írónak köszönhetően mégis sikerült belebújnom a legtöbb szereplő bőrébe. Sok olyan történettel találkoztam, amelyeknek gyorsan a végére akartam érni, annyira kínzó volt ezeket olvasni. Ebből a szempontból is különleges tapasztalat volt számomra a mérgezett nő, illetve a hiteles és konkrét megfogalmazások is megdöbbentettek, ugyanis hihetetlenül pontosak Babarczy mondatai! Éles és édes váltakozik az elbeszélésekben, és pár ilyen precíz sorban mindent megtudunk egy-egy ember egész életéről, titkairól, vágyairól, de legfőképpen a soha nem szűnő kínjairól.

A tizenhatodik, A kisolló című novellától kezdve már csak a lehető legrosszabbra tudtam számítani, rögtön az első mondatoktól, és rájöttem, hogy tulajdonképpen régóta nem olvastam semmit írtózással (legutóbb talán Ladislav Fuks, A hullaégető című regénye volt rám hasonló hatással, amit még 2019 áprilisában olvastam).

Számomra rögtön a harmadik, az Emlékpogácsa című volt a legerősebb novella a huszonkettőből, mondhatni, brutális. Hihetetlen, ahogy Babarczy leírja, mi játszódik a történetet elbeszélő lány lelkében (és a szereplők lelkében általában). Az evészavarokról évekkel ezelőtt, Sofi Oksanen Sztálin tehenei című regényében olvastam először, de soha nem foglalkoztatott a téma, és igazság szerint most sem, inkább csak elrémít. „Te jó ég! Hogy lehet így élni?” ‒ végig ezt mondogattam magamnak a novella olvasása közben, és teljesen a saját fájdalmamnak éreztem a tizenötéves lányét. Egyszóval szívfacsaró és szörnyű volt az egész.

Nagyon tetszettek viszont a nyaralós, kirándulós, városfelfedezős novellák bizonyos részei (a saját egyetemi éveimet juttattták eszembe), merthogy ezek a napsugaras, tengerpartos keretek csupán a felszín, a szép környezet, ami Babarczynál minden esetben belső iszonyatot takar, súlyokat és terheket. Például az Itáliai utazásban a lehető legkeményebb módját találjuk a saját bőrünkön való megtapasztalásnak. Ez is egyike a legszörnyűbb novelláknak, amelyekben váltakozik az elbeszélő stílusa, hol egyes szám első személyben, hol egyes szám harmadik személyben beszél, mintha a történtek hatására maga is össze lenne zavarodva. De mit is tanult a főszereplő például ebben a novellában? Hogy a testünk csupán egy tartály?…

„Minden, amíről írok, valamilyen módon megtörtént velem.” − ezt Babarczy Eszter mondta tavaly nyáron, a Juhász Anna Irodalmi Szalon keretei között elhangzott beszélgetés során. Mit lehet ehhez a kijelentéshez hozzáfűzni?

Összeszorul az ember torka, mikor ezeket a történeteket olvassa…

„Néha kórházba vittük azon a nyáron: amikor a tüdeje felmondta a szolgálatot, amikor ismételt trombózis veszélye fenyegetett. Egy alkalommal én vittem be, mert fulladt és szédült. Mentőt hívtam hozzá, a diszpécser azt mondta, majd jönnek. Órákat vártunk, míg megérkezett két markos legény, hogy elinduljunk a kórház felé. Újabb és újabb emberek szálltak a kocsiba, míg végül úgy összeszorultunk, hogy anyámat az ölemben tartottam. Fulladt, és az oxigénpalack nem volt vele. Kicsi volt, könnyű, ágy- és szappanszaga volt. Magamhoz fogtam, hogy a macskaköves út ne rázza szét darabokra. Olyan törékeny volt már a szerkezet, tartanom kellett, mint egy kisbabát. Zümmögtem neki, de feszített a harag. Elvesztünk. Lehetek most egy órára az anyja, míg odaérünk, meg vissza, de ő már nem lesz az anyám sohasem.” (Anyu)