A Markoláb az első olyan kötet, amelyet recenzióba kaptam azóta, hogy saját könyves oldalam van (2020 december vége), ezért szintén különleges helyet foglal el az itt bemutatott kötetek sorában.

Semmilyen kikötés vagy feltétel nem járt a regény postázásával kapcsolatban, azaz a szerző is helytállónak találta az oldalam működési elvét: ha tetszik, írok, ha nem tetszik, nem írok a könyvéről, ugyanis számomra a következő a helyzet: olyan könyveket nem is tudnék bemutatni, amelyek nem tetszenek, hiszen ilyen könyveket nem is olvasok (el).

Ez egy olyan alapszabálynak is nevezhető, amely talán a legjobban jellemzi ezt a könyveknek és íróknak ajánlott oldalt: kizárólag olyan művek és szerzőik kapnak itt helyet, könyvajánlók vagy egyéb bejegyzések formájában, amelyek/akik elnyerték a tetszésemet, illetve amelyekért/akikért kifejezetten rajongok, megtalálhatóak a polcomon és időről időre újra is olvasom őket.

„Aki utál, az elkerül. Csak azt tudod magaddal hozni ide, aki kedves veled. Ez olyan igazságtalan.” ‒ mondja Miko A Markoláb legelején. Megtetszett az első néhány oldal, folytattam az olvasást, és volt egy olyan érzésem, hogy nem fogok csalódni a továbbiakban sem.

„Ki hallja meg ezen a vidéken egy gyermek segélykiáltását?” ‒ kérdezi Wimmer az események sűrűjében. Ez is egyike a finoman előbukkanó mondatoknak, amely felett lehet, hogy csak úgy elsiklik az olvasó, pedig benne van szinte a teljes tartalom. Szeretem az ilyen összesűrített, a lényegeset érzékeltető mondatokat.

A regényben hét éve történnek gyilkosságok, eltűnések, rablások, és az ijesztő bűncselekmények mellett szítja az indulatokat még az osztrák-magyar ellentét (a kiegyezés után nem sokkal járunk), az osztrákok bizalmatlansága a magyarokkal szemben (és fordítva), és persze a gátlásokat nem ismerő hatalmi törtetés a feljebbjutásért ‒ az 1848/49-es szabadságharc emlékeiről nem is beszélve. Beretvás csendőrbiztos és két pandúrja, azaz segédje, a szerb származású Milan Igrics és Vecseri Gáspár nyomoznak a bűntények után (a nemzeti sokféleséget is finoman érzékeltetve), míg Wimmer feladata mellettük a csongrádi (Kiskunfélegyháza közelében) feltételezett magyar összeesküvés kulcsfiguráinak megtalálása, melyet meggyanúsítás és feljelentések alapján Beretvás, a volt 1848-as őrmester szervez. Igazak-e a vádak, és ki(k) követik el a gyilkosságokat, ki(k) rabolnak gyerekeket?

Mindez egy olyan témát ad, amellyel nem gyakran találkozom olvasmányaim során. A kiadói ajánló is abszolút kíváncsivá tett, ahogy erről már korábban is írtam, mert az érdeklődési körömön vagy inkább olvasási szokásaimon túlra, egy teljesen más korszakba és témákhoz vitt el a történet, ami különösen újszerűnek hatott, ha figyelembe veszem, hogy nagyon ritkán veszek a kezembe krimit, történelmi regényeket vagy horrort (inkább filmváltozatban kedvelem ezeket a műfajokat).

Viszonyítani tehát mindezek alapján nem igazán tudom A Markolábot. Eddigi krimi- (thriller-, horror-) tapasztalataim (Agatha Christie-t nem számítva, mert őt mindenki imádja) nagyjából Stieg Larsson A tetovált lány című trilógiájához kötődnek, illetve egy Stephen King-kísérlethez: még középiskolában szántam el magam, hogy végre elolvasom valamelyik regényét ‒ ha jól emlékszem, a Borzalmak városát, de nem olvastam el „rendesen”, hanem sok oldalt lapoztam át elolvasás nélkül, mert nem találtam eléggé érdekesnek, sem feszültséggel telinek, csupán olvasmányos volt. Valamiért tehát vele nem találtuk meg akkor egymást (azóta nem próbálkoztam másik regényével), ellenben A tetovált lány végig lekötött. Mindenesetre, régóta nem olvasok már olyan könyvet, amin csak úgy egy-kettőre át tudok „szaladni”, főleg anélkül, hogy egyáltalán tetszene valamelyest.

Az izgalmasnak ígérkező ajánló ellenére picit szkeptikus voltam tehát, amikor a kezembe vettem A Markolábot. Legelőször is arra gondoltam, hogy mégiscsak jónak kell lennie, hisz érdekelnek a néphiedelmek, a mitológiák, és valószínűleg ezért is nyerte el teljes mérétkben a tetszésemet Boros Botond könyve: egyszerű formában és irodalomba öltöztetve találtam benne új és érdekes dolgokat a délvidéki, szerémségi hiedelmekről, melyekről mostanáig nem hallottam. Úgy értem, ki hallott már a Markolábról? Hát bevallom, én nem.

Nem mellesleg, a népi bölcsességek mellett számomra ismeretlen szavak és kifejezések is gyakran előfordulnak az oldalakon, megteremtve a történelmi ízt, a korabeli hátteret. Mindig pozitív olvasásélményt jelent számomra olyan új szavakkal találkozni, mint például petyek, garnyatag, de olyan rég nem hallottakkal is, mint főzet, viselős asszony, rokolya, lőcsszekér, vagy oláh cigányok ponyvás kocsijával, akikkel gyerekkoromban Székelyhídon is találkoztam, áthaladtak szekerükkel a falun, amelyet mi ekhós szekérnek neveztünk, és tisztán emlékszem rá, hogy például fazekakat árultak.

A helyszíneknek is utána kellett néznem, hogy földrajzilag is el tudjam helyezni az eseményeket, azaz, hogy kiderítsem, konkrétan hol is járnak a szereplők. A regény kilenc részben, rövid fejezetekben, párhuzamos történetmeséléssel utaztat a XIX. század első évtizedétől az 1869-es évig. Az események elvisznek minket a Zasavica lápjába, Mindszentre, Kopáncsra és Kiszomborba, valamint Szávaszentdemeterre, majd pedig, az utolsó fejezettel, Székely település Orosz-kastélyába. Kopáncs például (aki nem tudná) Hódmezővásárhely külterülete ‒ Vásárhely, Szeged és Makó háromszögében, az Alföldön járunk tehát, míg Zasavica a Szerémség (Vajdaság, Szerbia), a távolság kétnapi járás.

A jelen és a múlt eseményei váltják egymást 1812-1868 között, és míg a jelen csupán hónapokat ölel fel, addig a múlt hosszú évtizedeket, melyek megmagyarázzák a jelent, olyan lesz a történet, mint egy kirakós, össze kell rakni az eseményeket. Ezt a fajta szaggatottságot, az idősíkváltásokat, az időben való „ugrálást”, azt, hogy pontos információkat kapunk a helyszínekre és az időpontokra vonatkozóan, amelyek elengedhetetlenül fontosak a történet követhetősége szempontjából, Sofi Oksanen regényeinél kedveltem meg igazán.

Nagyon emberszerűek, szerethetőek a szereplők is, akikről névsorlistát és családi állapotra, illetve foglalkozásra vonatkozó adatokat is kapunk, és szimpatikusak lesznek a főszereplők, akikről egyre több személyes információt ismerünk meg, különösen Beretvást és Wimmert illetően, Beretvás kapcsán pedig egy szép házasság története is kibontakozik előttünk, és persze megismerjük a Markoláb történetét is (a népi hiedelmet). Mindezek mellett még egy csengetyűgomba-terjesztő hálózat, egy drogfüggő szekta is borzolja a kedélyeket, és mintha a fogyasztók delíriumos állapota magyarázattal szolgálna a természetfelettire…

Alapvető kérdés volt számomra, mielőtt elkezdtem olvasni a regényt, hogy vajon fogom-e látni a szereplőket, a korszakot, mennyire tudom majd beleképzelni magam az életükbe, és mennyire lesz hiteles ez az egész? Az egyszeri olvasó többnyire úgysem ellenőrzi a leírtak igazságát, helyességét, korhűségét, mert mondjuk nincs hozzá kedve, türelme, érdeklődése, bár manapság elég sok mindent le lehett csekkolni az internet segítségével. Így hát mindenképpen a szerzőre kell hagyatkoznunk. Számos olyan részlet fellelhető az oldalakon, amelyek segítenek belehelyezni magunkat a korszakba, a farkasemberek, boszorkányok világába, ahol a csillagok állása, az ősi hiedelmek alapvető fontosságúak a hétköznapi ember számára, ahogyan az is természetes, hogy egy cigánylány, Vorzsa az ismerője ezeknek a titokzatos dolgoknak, aki a dédanyjától tudja például azt, hogy „a hazug ember bal válla fölött fodrosan gőzölög a pára.” A járási csendőrök nyomozási eljárására, a rendelkezésükre álló eszközök bemutatására vonatkozó információk szintén egy ilyen érdekes részlet, az olvasó is megfigyelheti a korabeli csendőrök észjárását, vagy megtudhatja azt, hogy a korabeli bűnügyi akták papírtekercsek voltak, amelyeket kenderszállal kötöttek össze, és még lehetne sorolni. A helyszínek megválasztása és egyéb apróságok is ‒ az írói fantáziát igénylő részek mellett ‒, alapos háttérkutatásra utalnak (hollóházi porcelánállatkák, csempézett fürdőkádak, Bronner szagos szappan, amire csak tiszteknek tellett). Külön megörültem annak, hogy Vásárhely kapcsán egy Fekete Sas vendéglőről is szó esett (Váradon is volt ugyanis egy).

A hiedelmek Markolábjának történetén túl nagyon tetszett a regény szerkesztése és stílusa is, könnyedén lehetett haladni a történettel, mind az eseményeket, mind a kiadást tekintve, nagyon szép részek, jól körvonalazott leírások találhatóak a könyvben, elég sok, tetszetős részt jelöltem be zászlócskákkal. Nagyon érzékletesek és jól elhelyezettek voltak ezek a részek, teljesen átadták a látványt és az érzelmeket. Pédául az, ahogyan Boros Botond bemutatja az olvasónak Kormos Ágnest, az egyik eltűnt gyerek, Ida édesanyját. Az övé is egy szomorú történet, de igazából, ha az egyes emberi életek szintjén vizsgáljuk a történet egészét, akkor rájövünk, hogy a regény túlcsordul szomorú történetekben, amelyek megérintik az olvasót (engem nagyon). Kopáncs nem bizonyul egy jó helynek, ahol bárki szívesen élne, nemtörődöm emberek lakják, és el is van hanyagolva (a korszakot és a körülményeket tekintve ez nem is annyira meglepő). Tulajdonképpen kivétel nélkül szomorú sorsokkal találkozunk az oldalakon, az italban vigaszt kereső magányos férfiakkal és nőkkel, olyannyira, hogy egy adott pillanatban felmerült bennem a gondolat, hogy átfogóan és mélységében nézve a történetet, akár az emberi gyengeség regénye is lehetne, minden máson túlmutatóan.

A regény ajánlójának elolvasása után két dologra voltam kíváncsi: egyrészt arra ‒ ahogy ezt már említettem ‒, hogy megragad-e a korszak és a történet, másrészt pedig arra, hogy mivel maradok a történet végén, mi lesz a megoldás, vagyis létezik-e a Markoláb a történetben, úgy értem, a hiedelmeken túl? A választ, illetve a valóság és a hiedelem összekapcsolásából megadott választ teljesen elfogadhatónak találtam, tetszett.

Valószínűleg nem fogom újraolvasni a könyvet, de a Markoláb meséjével, és néhány általam kiemelt résszel bármikor felfrissíteném a memóriámat. Engem abszolút meggyőzött a történet, és Boros Botond írásmódja is. El kell tehát olvasni, megéri. Műfaji preferenciáktól függetlenül.

„1868, Kopáncs
A prémes farkas beleharapott a Holdba, és marcangolni kezdte. Nyaka meggörbült az erőlködéstől, fogai között szikladarabok roppantak szét. A szilánkok pörögve pattantak ki a szájából, majd megtorpantak a fekete térben. Vörös szőre lebegett, mintha lángok vennék körbe. Ágoston törzsét és karjait megcsavarva irányt váltott, és úszni kezdett, minél messzebb a szörny pusztításától. A sárörvényben csak kinyújtott karjáig látott. Ágoston tudta, hogy a farkas elől nem lehet elbújni, mert a félelem hullámait a fülébe sodorja az örvény. A fenevad szagot fogott. Barna emberszemei irányt változtattak, pofáját tágra nyitotta, és kirázta belőle a halott bolygó törmelékét. A fiú felszisszent, tüdejéből hirtelen elfogyott a levegő. Az örvények a szörnyeteg felé sodorták. Hiába próbált lábaival ellentartani, az áramlat megállíthatatlan erővel tolta a farkas tátott pofájába. Ordítani próbált, de torkán nem jöttek ki hangok. Érezte, ahogy az agyarszerű fogak belefúródnak a bőrébe. A fájdalom valós volt, bőre égett, csontjai recsegtek, torkát megtöltötte az éjfekete, hideg folyadék.
Felébredt.”