A top kortárs íróim közé Sofi Oksanen Tisztogatás című regényének elolvasása után került be (lásd a Könyvajánló menüpontban), amely az elmúlt jó néhány év összes elolvasott kötetére nézve is minden lehetséges szempontból újat hozott számomra.

A kutyafuttató Oksanen hatodik, legújabb regénye, és nagyon vártam, hogy megjelenjen, 2020 november végén pedig meg is rendeltem bookline-ról, így a polcomon ott sorakozik most már a finn-észt író mind a hat kötete, sőt, nem is mindegyik csak magyar kiadásban, hanem például a Mikor eltűntek a galambokhoz angol és a Tisztogatáshoz román kiadásban is hozzájutottam nemrég (ezeket még nem olvastam el).

A kutyafuttató kötetét illetően egy negatív dolgot is meg kell említenem ‒ így rögtön az ajánló elején ‒, ugyanis szerintem (és nem csak) nem volt a kiadó részéről a legjobb ötlet az, hogy a korábbi Oksanen-regényekhez képest más formátumban és rettenetesen apró betűkkel adták ki ezt a (talán az előzőeknél terjedelmesebb) regényt, ami igencsak nehezítette az olvasást.

Sofi Oksanen előző, Norma című regényében a póthajüzlet volt a központi téma, most pedig a petesejtkereskedelem. Egy újabb megdöbbentő, felháborító jelenséget választott tehát, amelyről többnyire nincs tudomásunk vagy nem veszünk tudomást… Rögtön világos volt tehát számomra, hogy megint egy ismeretlen terepre kerülök, és ez még vonzóbbá tette számomra ezt a könyvét is, mint Oksanen minden regényét.

A történet fókuszába tehát olyan ukrán törvények kerülnek, amelyek szerint a donorok-béranyák semmilyen joggal nem rendelkeznek, nem védi őket semmilyen törvény. Meglepetés? Nem igazán…

Bizonyosan nem véletlen az sem, hogy Ukrajna a helyszín, Sofi Oksanennél soha semmi sem véletlen, és íróként nagyon jól megfogalmazott álláspontot képvisel és hangoztat többek között Oroszország Ukrajnával szemben tanúsított magatartásával kapcsolatban már 2014 (a Krím elfoglalása) óta, amelynek érdemes utánaolvasni az interneten. Különösen most, az aktuális helyzetre tekintettel, arra, hogy 2022-ben háború fenyeget ebben a térségben. Oksanen végig nyomon követte az eseményeket, jól átlátja a mai helyzetet.

Ugyanakkor elgondolkodunk azon is, hogy mit tudunk mi Ukrajnáról? Rákeresünk wikipédián? Igen, utánanéztem: Kelet-Ukrajna, a történet helyszíne ‒ a jelenlegi Donyecki Népköztársaság ‒, 2014. április 7 óta létezik, szakadár oroszok ellenőrzése alatt áll, és senki nem ismeri el a létezését (már akinek egyáltalán tudomása van róla, hogy létezik). Lakosságának 57%-a ukrán, 38%-a orosz. No és ki hallott a „narancsos forradalom”-ról, a Majdanban összegyűlt forradalmárokról (majdanisták) vagy Janukovics elnökről, Moszkva bábjáról? Vagy ki emlékszik olyan történelmi eseményekre (nem is olyan régről), mint amikor 2014 júliusában „az oroszok lelőttek egy maláj utasszállítót”? A repülő Kelet-Ukrajnában zuhant le, Hrabove felett robbant fel. Nem csak megdöbbentő, hanem mindig kiábrándító is számomra, hogy mennyire gyorsan elfelejtődik minden, ami nem közvetlenül érint bennünket vagy szűk környezetünket. A történelem, a modern kor háborúinak komolyságát és nagyon is élő és csak ott élő emlékét is megtaláljuk ebben a regényben, melynek különlegessége éppen az, hogy egy nő, Olenka szemszögéből találjuk meg, úgy ahogyan ő és családja látta ezeket az eseményeket. És sok-sok ismeretlen szó, eddig a legtöbb, amire Oksanennél emlékeztem, például: kopánka, eperbéke, Putyin-sajt, plombir fagylalt, horilka, gopnyik, sasli, okroska, vatnyik, hruscsovka, szirniki, varenyiki. Cigaretta és vietnámi balzsam az undorító melókhoz, kompótbiznisz (amiből Olenka ki akarja menteni az anyját). Hol máshol találunk ilyen fogalmakat, mint Oksanen regényeiben?

Végig az volt az érzésem olvasás közben, hogy aki nem keres veszélyes utakon megoldást a szegénységre, a kilátástalanságra, az földönfutó marad vagy egy nagyobb kitérővel (átmeneti meggazdagodás) azzá válik. A könyvben Olenka főnöke ezért is vásárolt meddőségi klinikát, mert, ahogy az Olenka számára is világossá válik, ez egy jól jövedelmező biznisz. Emellett számos gyermekotthon és gyermekjóléti alapítvány képviselete és mindenféle sorscsapás kihasználása is szerepel az „üzletemberek” „üzleti tevékenységei” között, és természetesen az ezekhez szorosan kapcsolódó jótékonysági összejövetelek, az elmaradhatatlan kapcsolatépítés és külföldi támogatások elnyerése, ám valójában semmi más nem áll a háttérben, mint a pénz gátlástalan hajszolása.

Az elbeszélő nagyon szubjektíven mesél az olvasónak, és folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Mindenről egyedül Olenka révén van tudomásunk, aki „belekeveredik” ebbe a piszkos üzletbe, és akinek a gyermekotthonokkal kezdeményezett „együttműködés” hozta meg a sikert az irodánál. Ő az egyedüli, akinek a gondolatait megismerjük, és ezeknek tükrében kapunk információkat a többi szereplőről, ám őket is alaposan szemügyre vehetjük ‒ különösen Darja alakját és a Kravec család tagjait. Olenka azonban jól érzi magát új környezetében, kihasználja pozíciója minden lehetőségét. Megint egy negatív „főhős”-sel van tehát dolgunk. Ez is jellemző Oksanenre. Nincsenek szerethető szereplői, bennem legalábbis mindig egyfajta taszítást vagy sajnálatot váltanak ki, de az biztos, hogy letaglóznak, és abszolút felejthetetlenek, akár ellenszenvességük, akár semlegességük által.

Igazából nem lehet együtt érezni szerintem a két főszereplővel, sem Olenkával, sem a felkaroltjával, Darjával, sem senki mással, aki előtérbe került a történetfűzés során, sokkal inkább azokkal a múltbeli emberekkel, akik például már a kettejük gyermekkorában és azelőtt is Donbasz kopánkáiban (illegális bányákban) dolgoztak és szenvedtek egy egész életen át.

Nyomasztó volt számomra az, hogy sok-sok tönkretett családot találunk a regényben, és azon gondolkodni, hogy ki tette tönkre őket, és még inkább: hogyan és miért, milyen céllal? Kizárólag olyan emberekkel találkozunk itt, akik elvesztettek valamit vagy mindent, az országuktól kezdve önmagukig, és úgy élnek, ahogy éppen tudnak, valahogy boldogulnak, de nem boldogok talán egy pillanatra sem, soha nem elégedettek, és soha nem is lehetnek azok, mert a múltban elszenvedett szerencsétlenségek, a rossz döntések és a rossz lelkiismeretük nem hagyja őket nyugton. Miközben elkerülhetetlenül Kelet-Ukrajna múltján gondolkodtam, olyan kérdések merültek fel bennem, mint: ukrán és orosz ellentét, és a származás problémái; milyen sors, vég várhat ilyen emberekre és áldozataikra?; hogyan nő fel egy gyerek egy ilyen környezetben, és itt a magyarázat arra, hogy miért és mi lesz egy gyerekből?; másak- e a gyerekek, mint a szüleik?

A befejezés is nagyon meglepett ‒ nem erre számítottam ‒, igazából azt sem tudtam eldönteni hirtelen, hogy tetszett-e vagy sem, mindenesetre nagyon kevés választ kaptam a kérdéseimre, és mégis, éppen az a nagyszerű benne, hogy igenis egyértelmű befejezést ad, mert nem történhet másképp.

A legfontosabb dilemma mégis az volt számomra, hogy vajon tényleg csak egy munka lett volna Olenka számára az „iroda”? Egy rendes, jól fizető, kihívásokkal teli, kényelmes munka, amihez bármikor visszatérne, ha úgy adódna, ha lehetne? Elfogadhatóak-e Olenka önigazolásai? Meddig mehetünk el a családunkért?

Bármilyen kérdésünk, elképzelésünk van a történésekkel kapcsolatban, Oksanen mindvégig nagyon szuperül csak sejtet. Itt van például a női gyengeség problémája, a könyvekből mindig kihagyhatatlan, váratlan szerelem. De ez is annyira letisztult és pontos formában, hogy egyszerűen csak adalék, magyarázat, nincs helye benne semmi fölösleges, szirupos jelenetnek, sőt, még egy mondatnak sem. Ezért is szeretem Oksanen könyveit: nincs semmi felesleges a nagyon rövid fejezetekben, és a történet sodor magával, mindig tetőzik valahol a fejezet, és fokozatosan találkoznak a szálak. Nagyon alapos írói munka áll mögöttük, Oksanen tudja, miről ír és miért, és imádom, ahogy megszerkeszti a regényeit, nagyon aprólékosan kidolgozott, tagolt, rengeteg részlettel. Folyton elgondolkodtad, miről is van szó, mire gondol, miért mondja ezt vagy azt a szereplő, egy-egy éles, sokat sejtető mondattal, mint például: „tudtam, hogyan tartották kordában a problémás lányokat”, és egyetlen jelenetben, egyetlen mondatban érzékletesen meg tudja fogalmazni például azt, hogy mitől függ a haza iránti szeretet és a honvágy, és hogyan viszonyul ezekhez a fogalmakhoz az ember, ahogyan felnő (mert függ például az életkortól).

Azon túl, hogy nagyon aktuális a regényben felvázolt történelmi rész és az ukrajnai helyzet, természetesen azért is érdemes elolvasni, mert egy nagyon jó, valóban „egy thriller feszültségével vetekedő regény”. Olenka végig fél, és várja, hogy megtalálják és elkapják, végig menekül a múlt elől. Különösen csodálatosnak tartom, ahogy a fogalmak jelentést nyernek, olyan jó mondatokban, mint például Olenka anyjának szavai: „a régi helyek iránti szeretetében az ember régi önmagát szereti”; vagy ahogyan Oksanen az emlékezés természetéről, az egyedülállóságról, a gyilkolásról, a félelemről ír. Egy-egy bejelölt rész lett mindegyik a kötetben.

Végezetül elárulom, hogy végig olyan érzésem volt, mintha egy John Wick filmet olvasnék, egy orosz maffiafilmet, csak ez annál sokkal-sokkal jobb. És hogy miért kutyafuttató vagy miféle kutyafuttató? Ennek a kiderítésére el kell olvasni a regényt. Megéri!

„Nem voltam biztos benne, jól hallottam-e a szavait, vagy csak a képzeletem űzött velem tréfát. Tekintetemet még mindig a családra függesztettem, fejemet még mindig felemelve tartottam. Nem mertem odanézni, nem mertem megbizonyosodni róla. A nő folytatta, és minél tovább beszélt, annál inkább bebizonyosodott, hogy nem képzelődtem. Ismertem őt, ő pedig engem, és most mindketten itt ültünk egy helsinki park padján, mintha nem évek választottak volna el bennünket. Minden egyes szavával kipendített egy-egy követ gondosan felépített életem alapzatából. Sosem hittem volna, hogy így kerül maj sor rá. Hogy kezdetként díszes, de hamis jelzőkkel dobálózik, pont mint a Lomonoszov teáscsészék aranyozott füle, és közben azt figyeli, emlékszem-e arra, amiről beszél. Emlékszem-e, hogy évekkel ezelőtt éppen én igyekeztem ilyen szavakkal rávenni a lányokat, hogy hozzánk jöjjenek dolgozni, és hogy vele szemben is bevetettem őket. És hát persze hogy emlékeztem, minden egyes édeskés melléknévbe burkolt csapdadrótra, és mindegyiktől jobban és jobban összegörnyedt a vállam, mintha így sikerülne eltűnnöm a padról, szótagról szótagra éreztem, ahogy zsugorodtam.”