Szerző: Markus Zusak
Cím: A könyvtolvaj
Kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó
Kiadás éve: 2010
Borító: puhaborító
Oldalszám: 594
Fordította: M. Nagy Miklós
Első megjelenés: 2005
A könyvtolvaj az egyik azok közül a könyvek közül, amelyeket utólag találtam meg: ugyanis a könyv alapján készült 2013-as filmet előbb láttam, minthogy olvastam volna a történetet.
Az azóta eltelt években háromszor olvastam újra a könyvet, és azt hiszem, ugyanennyiszer láttam a filmet is. Arra viszont a második alkalomtól odafigyeltem, hogy előbb a könyv adja meg az élményt, és csak utána a film. A hatás így sokkal áthatóbb volt, mert újra meggyőződhettem arról, hogy a könyv abszolút élvezhetőbb, mint bármilyen filmfeldolgozás, és nem csak azért, mert a könyv részletesebb vagy mert olvasás közben minden a mi képzeletünkre van bízva, hanem mert a forgatókönyv kedvéért gyakran át van írva a tartalom ‒ és ez picit zavaró tud lenni (bármennyire is érthetőek az okok). Viszont, ha előbb láttad a filmet, és újraolvasod a könyvet, akkor biztos, hogy végig a filmben látott szereplőket látod magad előtt olvasás közben. Ezen nem lehet változtatni, legalábbis nekem eddig még nem sikerült. Ördögi kör.
A történet röviden
Liesel Meminger egy majdnem tízéves kislány, aki a náci Németországban él, és a történet elején árva lesz. Az édesapja ismeretlen körülmények között eltűnt, az édesanyja pedig úgy dönt, hogy mivel nem tudja eltartani és felnevelni, ezért lemond róla és öccséről, a hatéves Wernerről, akiket egy Molchingban, München közelében élő házaspár gondjaira akar bízni. Az oda tartó út során azonban a beteg kisfiú meghal. Ekkor találkozik Liesel először a Halállal. A sietős temetés végén Liesel ellopja élete első könyvét: „A sírásó kézikönyvét,” amelyet az egyik sírásótanonc ejt el. Miután megérkezik Hans és Rosa Hubermannhoz, egy új élet veszi kezdetét számára, a sok nélkülözés és a történelmi háttér mellett egy új családra és barátokra lel. A háború azonban nem kíméli Molchingot sem, és Liesel még sokszor találkozik a Halállal…
Véleményem
2014 áprilisában vásároltam meg a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyfesztiválon A könyvtolvaj Ulpius-házas kiadását, és sajnos azt kell mondanom, hogy nem egy jó minőségű kiadás, mert már a másodszori olvasáskor néhány lap elkezdett kihullani a kötet elején és végén.
A történettel kapcsolatban az első dolog, ami megütközteti az olvasót és igazából különlegessé teszi a könyvet az, hogy rögtön az elején kiderül, hogy az elbeszélő nem más, mint a Halál, aki maga is szereplőként vesz részt az elbeszélésben a főszereplő, a könyvtolvaj Liesel Meminger mellett.
A könyv egy túlélőről szól, ahogyan a Halál nevezi Liesel Memingert, pontosabban: „egy lányról, néhány szóról, egy harmonikásról, néhány fanatikus németről, egy zsidó bokszolóról és egészen sok lopásról”, − elárulva magáról azt is, hogy nem szereti a túlélőket, és hogy éppen ez az a tulajdonság, ami miatt háromszor volt lehetősége találkozni a könyvtolvajjal.
Az elbeszélő az 1939 és 1943 között eltelt idő eseményeit meséli el, tulajdonképpen Liesel emlékeit a lány által írt könyv alapján, amelyet egy bombázást követő zűrzavarban talál meg és vesz magához. Pár évről van szó csupán, az évszakok változása, karácsonyok és szülinapok jelzik az idő haladását, és egy kilenc éves kislányból tizenhárom éves fiatal lány lesz, akinek ezek a legmeghatározóbb évek az életében.
A könyv igencsak hosszúnak tűnik, de könnyen lehet haladni az oldalakkal, mert például rajzok is vannak benne (a szereplők rajzai), és nagyon érdekes a részek, a fejezetek tagolása is, kicsit talán furcsának is tűnik elsőre, hogy mennyire nagyon tagolt a szerkezet, sok a kiemelés, a cím, az alcím és a nagybetű.
Nagyon eredeti, egyedülálló tehát az, ahogyan meg van szerkesztve a könyv és a történet, különlegességét pedig, mint már mondtam, elsősorban annak köszönheti, hogy maga a megszemélyesített, szereplővé vált Halál mesél az olvasónak, másodsorban pedig annak, hogy a szavak és a szavak ereje is a középpontba kerül, hiszen egy kislányt ejtenek rabul, aki olvasni tanul, és tanulás közben fedezi fel őket.
Az elbeszélő gyakran utal előre is, jövőbeli eseményekre, előre vetít bizonyos fordulatokat, és be is vallja az olvasónak, hogy azért szalad előre, mert nem szereti a rejtélyeket, így például hamar kitudódik az is, hogy Liesel négy évvel azután kezdte el írni a történetét, hogy először bepisilt álmában.
Nagyon jók ugyanakkor a Halál megfigyelései, aki számára az emberi érzelmek és motivációk egy örök rejtélyt jelentenek, például ahogyan felhívja a figyelmet a környezetre, a színekre, a szagokra, és elemzi az embereket, próbálja megérteni őket, de nem sok sikerrel − mert, ahogy megállapítja, különlegesek és bonyolultak vagyunk. Az a tény pedig, hogy érző lényként van ábrázolva, aki nem szereti a munkáját, és panaszkodik, mert ő is nagyon el tud fáradni, ha folyton munkára kötelezik (mint például a második világháború idején), teljesen el tudja feledtetni az olvasóval azt, hogy tulajdonképpen kiről is van szó, és hogy talán nem együttérezni kellene vele, hanem félni tőle.
Összességében egy vicces, humoros, gyerekekről szóló történet, sok benne a csintalanság, tehát nagyon szórakoztató, megmosolyogtató, kedves. Lapozás közben az én gyerekkori bandázós csínytevéseimet is felidéztem, de ez a könyv mégsem gyerekeknek szól, hanem sokkal inkább olyan fiataloknak, akik például már tanultak az iskolában a Holokausztról, és a megértéséhez kérdések fogalmazódhatnak meg bennük a könyv kapcsán. A könyvtolvaj szerintem ebben a tekintetben A kis herceghez hasonló könyv, amit szintén gyerekkönyvként ismerünk, pedig egyáltalán nem az.
Milyen is lehetett gyerekként a náci Németországban és egy háborúban élni? Milyen volt zsidónak lenni a náci Németországban? Milyen volt az, amikor az ember egy zsidót rejtegetett a házában a náci Németországban, a második világháború kellős közepén? Sajátos megközelítésből kapunk válaszokat ezekre a kérdésekre, nagyon óvatosan érintve a Holokauszt témáját, például sokmindent nem mond el a narrátor, csak részinformációkat ad, de a legfontosabb az, hogy válaszokat kapunk, konkrét válaszokat és fogalmakat, amiket magyarázat kísér.
Számomra az egész történet nagyon-nagyon szomorú, és van benne sok-sok vidámság, szomorúság és szépség is, ami egy elolvasásra érdemes könyvhöz kell. A Halál rögtön az első oldalakon arra kéri az olvasót, hogy tartson vele, és ismerje meg a könyvtolvaj történetét, azt a benyomást kelti, hogy akár közel is tud kerülni az emberekhez, nagyon kedves is tud lenni, és tud mesélni (ami nagyon is emberi tulajdonság).
Idézet
„Augusztus végén találtak egy pfenniget a földön. Micsoda izgalom!
Félig elrozsdásodva hevert a porban. Egy árva, rozsdás érme.
‒ Odass!
Rudy lecsapott rá. Az izgalom szinte csípett, ahogy rohantak vissza Frau Diller boltjához, és eszükbe sem jutott, hogy egyetlen pfennig nem sok mindenre lehet elég. Berontottak az ajtón, és megálltak az árja boltos előtt, aki megvetően nézett rájuk.”
‒ Várok ‒ mondta. Hátra volt kötve a haja, fekete ruhája fojtogatta a testét. A Führer bekeretezett fényképe figyelte őket a falról.
‒ Heil Hitler ‒ mondta Rudy.
‒ Heil Hitler ‒ felelte Frau Diller, és még jobban kihúzta magát a pult mögött. ‒ És te? ‒ szikrázó szemét Lieselre vetette, aki azonnal szállította a maga Heil Hitlerét.
Nem tartott sokáig, amíg Rudy előhalászta a pénzt a zsebéből, és keményen letette a pultra. Egyenesen Frau Diller szemüveges szemébe nézett, és azt mondta: ‒ Vegyes cukorkát legyen szíves.
Frau Diller elmosolyodott. Fogai könyökölve próbáltak egy kis helyhez jutni a szájában, és a váratlan kedvességre Rudy és Liesel is elmosolyodott. Nem sokáig mosolyogtak.
Frau Diller lehajolt, kotorászott, aztán megint szembenézett velük. ‒ Tessék ‒ mondta, és egyetlen szem cukorkát dobott a pultra. ‒ Keverjétek össze magatoknak.
Kint kibontották a cukrot, és próbálták kettéharapni, de olyan volt, mint az üveg. Túl kemény még Rudy ragadozófogainak is. Így aztán felváltva kellett szopogatniuk. Tíz szopás Rudynak. Tíz Lieselnek. Ide, oda.
‒ Szép az élet ‒ jelentette ki Rudy cukorkafogú mosollyal, és Liesel egyetértett vele. Mire végeztek, mindkettejük szája égővörös volt, és miközben mentek haza, emlékeztették egymást, hogy tartsák nyitva a szemüket, hátha találnak még egy darab pénzt.
Természetesen semmit sem találtak. Senki sem lehet olyan szerencsés kétszer egy évben, nem hogy kétszer egyetlen délután alatt.
De mégis, ahogy piros nyelvvel és fogakkal mentek a Himmel utcában, boldogan kutatta szemük a földet.
Csodás napjuk volt, és a náci Németország csodálatos hely volt.”