Mindannyian kudarcot vallottunk abban, hogy a tökéletességről szőtt álmunkhoz méltót alkossunk. Én ezért a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat.”

1897. szeptember 25-én, százhuszonnégy évvel ezelőtt született William Faulkner irodalmi Nobel-díjas amerikai író.

Ez a tőle származó idézet nagyon szép, de igazából cseppet sem vigasztal, ha arra gondolok, milyen hatással voltak rám a regényei jó néhány évvel ezelőtt.
2014 nyarán találkoztam a
z író nevével, Megszületik augusztusban és Míg fekszem kiterítve című regényei kapcsán. Egymás után olvastam el a kettőt, és így utólag visszagondolva, lehet, hogy ez nem volt túlságosan jó ötlet, hiszen oldalról oldalra egyre csak fokozódott a felháborodásom. Végül aztán A hang és a tébollyal már nem volt kedvem megküzdeni, pedig még 2014 novemberében kaptam ajándékba a fotón látható kötetet a Székelyhídi Városi Könyvtár könyvtárosától.
Mit is mondhatnék, miért nem volt erőm az elolvasásához a mai napig? Egyszerűen azért, mert az említett két regény bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, Faulkner igazán tudja kínozni az olvasóját. Egy percig nem tudtam másra gondolni az oldalak lapozásakor, mint arra, hogy elegem van, nem bírom tovább, pukadjon meg az összes szereplő! A 2014-es olvasónaplómba (ekkor még spirálos jegyzetfüzet, melynek takarékossági okokból lapjai mindkét oldalát teleróttam rég elfelejtett
gyöngybetűimmel) a következőket írtam a Míg fekszem kiterítve kapcsán: - a nyomorúság nagykönyve!; „borzalmas”; „nem szeretem a szereplőket, buták, oktondiak, szerencsétlenek”; „talán mégis az idegesít benne a legjobban, hogy annyira igaz, valós! a szenvedés, a kiábrándultság, a fásultság ‒ semminek nem tudnak már örülni, semmit nem remélnek, csak elfogadják, ami és ahogy van, és ami lesz. Hát élet az ilyen?"


Ezért is félek újraolvasni
a regényeit, de tudom, hogy előbb vagy utóbb ismét meg kell próbálkoznom velük, mert megkerülhetetlenek és elfeledhetetlenek. A hang és a téboly következhetne…