Szerb Antal a magyar irodalom »tragikus nemzedékének« ‒ Sőtér István találó megállapítása ‒ egyik legtehetségesebb tagja volt. Szerencsésen egyesült benne a művész és a tudós lelkialkata, és ez magyarázza tudományos igényű munkáinak alkotóművészre valló erényeit. Nem csillogó ötletekre épültek, az alaposan megvizsgált anyagra, a teljes valóságában ismert korra; egyszerre adott finom lélekrajzot, biztos elemzést és átfogó, összefüggéseiben megvilágított korképet. Ezek a tulajdonságok jellemzik irodalomtörténetét is, melynek ugyan ragyogó értékei, de súlyos hibái is vannak. Szerb Antal irodalomtörténetének rendszerezését ma már nem fogadhatjuk el, sőt eredményeit is módosítanunk kell. De hibáival és erényeivel együtt jelentős ez a mű, hajlékony stílusa, érzékeny intellektualizmusa, csillogó iróniája nemcsak tanulságossá, de kellemessé is teszi az olvasását.”
(Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című, a Magvető Kiadónál 1972-ben megjelent kötetének fülszövege)

1901. május 1-én született Szerb Antal író, irodalomtörténész.

Segédanyagként vettem a kezembe középiskolában A világirodalom története című kötetét, amely 1941-ben jelent meg először.
Magyar irodalomtörténet-e, amely 1934-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, jóval később talált rám, és míg az előbbivel egyetemi éveim alatt gazdagodtam, utóbbi tavaly került a polcomra.