1941. augusztus 17
Szentendrére, Juditékhoz. Fifi csónakon, én helyiérdekűvel, ‒ később. Nem tudok olvasni, nézem a tájat, az elmaradó házakat, az embereket, egy-egy »tevékenység«-töredéket, egy-egy félbemaradó mozdulatot kapok el a tekintetemmel. Szomorú leszek, a sivárság érzése teljesen betölt. A múltkor Gömör felé is a vonaton ... s néha itthon is, villamoson. A hiábavalóság és a sivárság érzése szomorít. Hogy élnek az emberek, hogy tudnak élni így? S a dolgaik; a beszélgetéseik, az örömeik ... hogy is lehet alkotómunka nélkül élni ...!
Judit új képeket mutat. Két nagy képet festett, egy önarcképet, csodálatos, gazdag, valló és vallató képet s egy tájat. A fákat »érzi« most, ahogy ő mondja s mutatja az ujjaival, a fák lombját, a zöldeket ...
(Radnóti Miklós, Napló 1934-1943)

1909. május 5-én, 112 évvel ezelőtt született Radnóti Miklós költő, műfordító.

Nagyon szeretem a verseit, és mindazt, amit költőként és emberként egyaránt képvisel.

Vas István szerint: „A világirodalomban legendaszerű teljesítmény Radnóti Miklós utolsó tíz verse. Nehéz és értelmetlen vállalkozás volna, ha e teljesítményben a téma és helyzet páratlan voltát el akarnók választani a művészi eredménytől. Holott e versek önmagukban véve is a költészetnek azokhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják. A tökéletességnek és biztonságnak ezen a fokán éppen egyetemességükkel és általánosságukkal örök és diadalmas tiltakozások a fasizmus, mindenfajta fasizmus ellen … Radnóti nemcsak egy izgalmas művet, tökéletesen nagy verseket hagyott ránk örökbe, hanem az emberi és művészi helytállás zavarba ejtő, képtelen és mégis kötelező példáját.”