Ha lelki vezért kellene választanom … Zorbászt választanám.
Mert benne volt meg mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök, mindennapi dolgoknak adni szüziséget, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés ‒ mély forrású, mélyebb az emberi szívnél ‒, amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni, s el is söpört minden gátat ‒ erkölcsöt, vallást, hazát ‒, amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét.

1883. február 18-án született Nikosz Kazantzakisz görög regényíró, költő, drámaíró. A fenti gondolatok leghíresebb, Zorbász, a görög című, a Kriterion Könyvkiadónál 1971-ben megjelent könyvének borítóhátoldalán találhatóak, amelyet most (2021 február vége felé) kezdtem el olvasni.