Remekművekkel is ritkán esik meg, hogy mindjárt a megjelenésükkor hangos, világraszóló sikert aratnak, hogy kiadásaikat egymás után kapkodják szét az olvasók, hogy mindenkit lázba ejtenek és mindenki róluk beszél. Ilyen sikerekhez nem elég az irodalmi érték. Az is kell hozzá, hogy a könyv a kor legégetőbb kérdésére tapintson rá, olyasminek adjon hangot, ami egy egész országot, egy egész világot érint közvetlen közelről, és hogy milliók gondolatait fejezze ki.
A
Tamás bátya kunyhója ilyen könyv volt. Mint a szikra, az indulatok egész lőportárát lobbantotta lángra az amerikai közönségben.

1852. március 20-án, 169 évvel ezelőtt jelent meg Harriet Beecher-Stowe Tamás bátya kunyhója című regénye.

Óriási élmény volt középiskolában elolvasni, hosszú ideig a legkedvesebb olvasmányom volt, és bár azóta csupán egyszer vettem le a polcról, sok-sok év elteltével sem volt kevésbé lélekmelengető.
A regényt először folytatásokban adták ki 1851 nyarán, a The National Era nevű, Washingtonban megjelenő abolicionista hetilapban, és John P. Jewett bostoni kiadója jelentette meg első alkalommal könyv alakjában.
Magyarul már 1853-ban, Irinyi József fordításában olvashatta a közönség.
A Holnap Kiadó könyvtáramban megtalálható, még 2012-ben megvásárolt kötetében Réz Ádám fordításában olvasható a regény, a kötet végén pedig egy rövid összefoglaló található tőle a szerző és műve történetéről (az ő gondolataiból idéztem az első sorokban).
A kiadó a következőképp ajánlja a regényt:
„1850-ben szigorú törvényt hoztak az Egyesült Államokban: börtönbüntetés járt azért, ha valaki szökött rabszolgát fogadott a házába. Ráadásul a déliek nyomására ezt a törvényt a szabad államok területére, Északra is kiterjesztették, ahol az emberek többsége ellenezte a rabszolgatartást.
Ez az embertelen intézkedés és számtalan fájó személyes élmény késztette Harriet Beecher-Stowe-t a Tamás bátya kunyhója megírására. Célja az volt, hogy ráébressze kortársait: a rabszolgatartás nem névtelen, lélektelen árucikkek birtoklásáról, adásvételéről szól. (...)”