Karády lett a Hunnia tájvidékén a felkelő nap, a magyar filmgyártók vágyálmainak kékmadara. Oroszlánkirálynő feje, ragadozó szépsége, rejtélyes tekintete, amely tüzet és mérget lövell, gyönyörű hangja, amelyből az ártatlanság segélykérő sikolya orgonázik és a szenvedély kénköves fülledtsége párolog egyszerre, szokatlan vamptípust építenek benne. Óriási hatás ez, s ez kizárólag Karády tulajdona. Ehhez nincs köze se rendezőnek, se témának, se gyártónak… ez kizárólag az övé.

1990. február 7-én halt meg Karády Katalin sanzonénekes, színésznő.

A fenti idézet a Ne kérdezd, ki voltam Karády Katalin, a díva emlékére című kötet 2016-os kiadásának fülszövegéből, Egyed Zoltán színikritikustól származik, aki „az 1938-as esztendő tavaszán társaságban találkozott Karády Katalinnal. A hagyomány szerint az övé a dicsőség, hogy rábukkant az addig színiiskoláról színiiskolára járó, izgalmas hangú és különleges megjelenésű elvált asszonyra, Varga Rezsőnére, akit Kanczler Katalin Máriaként anyakönyveztek. A találkozásról Egyed részletes jelentésben számolt be; ezt idézik mindazok, akik Karády élettörténetét eddig feldolgozták.”