Ismét enni kezdtem. A kellemetlen emlékekben volt valami jó: meggyőzték az embert, hogy boldog, noha egy másodperccel előbb még azt hitte, hogy nem az. A boldogság fokozatok kérdése. Aki ezt tudja, ritkán boldogtalan egészen. Én boldog voltam a svájci börtönökben, mert nem német börtönök voltak. Csakhogy most előttem ült egy ember, aki azt állította, hogy lepaktált a boldogsággal, noha valahol Lisszabonban egy fakoporsó állt egy szellőzetlen szobában.
(Éjszaka Lisszabonban)

1898. június 22-én, százhuszonhárom évvel ezelőtt született Erich Maria Remarque német író.

2014-ben ismerkedtem meg igazán Remarque-al, A diadalív árnyékában volt az első találkozás és az azonnali és el nem múló szerelem, aztán következtek a Nyugaton a helyzet változatlan, a Győztesek és legyőzöttek, Három bajtárs, Szerelem és halál órája, Éjszaka Lisszabonban. Nagyon szeretem a regényeit, azt, amit képviselnek, és a mondatait, pontosan azért, mert gyönyörködtetnek és emlékeztetnek.
A diadalív árnyékában és az Éjszaka Lisszabonban az a két kötet, amelyeket gyakran újraolvasok.
2015-ben, amikor először olvastam el az Éjszaka Lisszabonbant, a következőt jegyeztem fel az olvasónaplómban egy október 31-i, szombati napon: „Egy nagy szerelem története. Valóban úgy tűnik, hogy tényleg nem a hűség a fontos, hanem az érzés, hogy a másik hiányzik, hogy vele akarsz lenni. És ami a legfontosabb: ez az érzés sohasem múlik el, és senki nem tudja pótolni azt a személyt.” Huszonhét évesen írtam ezeket a sorokat, és gondolkodtam el ennek a regénynek a hatása alatt azon, hogy igen, a valóban nagy szerelem túlélheti a kényszerű elválást, a partnerváltás(oka)t, a múló éveket, sőt, egy egész életet, ám ez rettentő ritka. Ma sem hiszem, hogy ez másképp lenne, feltéve persze, hogy ezek az elválasztó körülmények (családi okok, háború, menekülés) fennállnak. Viszont, ha mégsem, és például a hűtlenség nem más, mint hűtlenség (bármilyen oka legyen is), akkor egyszerűen a kapcsolat végét jelentik.