Arra gondolt, akármi tötént is, hamarosan meg kell tudnia. De senki nem jött. Nem szólalt meg a telefon, nem kattant a kerti kapu retesze. A forgalmat sem hallotta, azt sem tudta, merre van az út ‒ vagy az utca, már ha vidéken volna. Ki kell jutnia a házból, mert a levegő annyira állott és mozdulatlan.
Mikor kiért, eszébe jutott. Eszébe jutott, hogy odakint hagyott valahol egy csecsemőt, mielőtt leesett a hó. Jóval azelőtt, hogy leesett a hó. Ez az emlék, ez a bizonyosság iszonyattal tört rá. Mintha álomból riadna. Az álmán belül álomból ébredt, a felelőssége és a mulasztása tudatára. Kint hagyta a babát éjszakára, és elfeledkezett róla. Otthagyta mindennek kitéve, mint egy hajas babát, amit megunt. És talán nem is tegnap este, hanem egy hete vagy egy hónapja. Egy egész évszakkal vagy több évszakkal ezelőtt hagyta odakint a babát. Mással volt elfoglalva. Talán el is utazott innen, és csak most tért vissza, és el is felejtette, hogy mi várja itt.
Kiment, körülnézett a sövény és a széles levelű növények alatt. Előre látta, hogy ott lesz a baba kiszáradva. Halott lesz, összeaszott, barna, a feje mint a dió, és apró, néma arcán nem is a kétségbeesés, hanem a megfosztottság, a szelíd bánat kifejezése lesz. Semmi vád őellene, az anyja ellen ‒ csak az a türelem és az a kiszolgáltatottság, ahogy a megmentését vagy a halált várta.

1931. július 10-én, kilencven évvel ezelőtt született Alice Munro irodalmi Nobel-díjas kanadai író, „a kortárs novella mestere.”

Egy jóravaló nő című novelláskötetét, amely a Park Kiadónál jelent meg 2008-ban, azért vásároltam meg 2013 novemberében, mert ebben az évben nyerte el a legrangosabb irodalmi díjat, és nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit és hogyan ír. (Akkoriban még gond nélkül, illetve hosszas megfontolás nélkül vásároltam meg számomra addig ismeretlen szerzők könyveit). Csodás élmény volt, azonnal megnyert magának minden egyes, a megszokottnál jóval hosszabb terjedelmű novellájával, különösen a történetek szerkezete, elmesélésük módja volt rám rábukkanós, „hűha”-hatással. Igazi felfedezés volt!
Azóta már mindent elolvastam, ami az ő tollából megtalálható volt székelyhídi és nagyváradi könyvtárak magyar fordításaiként, ugyanis 2013 óta nem vásároltam meg más könyvét (de tervezem).
Mi tagadás, megfeledkeztem róla az utóbbi években, éppen ezért örülök annak, hogy ezen a blogon, a nagy kedvencekhez kapcsolódó évfordulókkal, feleleveníthetem „a rég elfeledett”, szeretett írókat, és sort keríthetek rá, hogy újra olvassak tőlük.
A kötet nyolc történetét Mesterházi Mónika fordította, a kedvencem közülük a legutolsó, az Anyám álma, ebből idéztem a bejegyzés első soraiban.