Párizsban arról beszélgettünk egyszer, hogy mennyiben van jogosultsága az író túlságos eklektikusságának. Én fiatalosan azt vitattam, hogy az lehet az igazi kielégülés, ha az író keveseknek dolgozik, akik csakugyan megértik. A tömeg műalkotásokkal szemben valójában analfabéta, fel sem fogja, mi egy igazi kép, vers vagy szobor. Ady, aki prózai írásaiban ugyancsak nem titkolta véleményét a falka értékéről, letorkolt. Ki is fejtette nyomban, hogy minden művészi teremtés csak akkor válhatik igazán naggyá, akkor lesz beteljesülés, ha kilép az elszigeteltségből és mindenki számára érthetővé lesz. A remekmű valahogyan akkor éri el célját, ha brutálisan mondva, művészi giccsé válik: mindenkié. Ez a népszerűség titka.”

102 évvel ezelőtt, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre.

A fenti idézet Bölöni György újságíró, műkritikus Az igazi Ady című, 1934. szeptember 1-én Párizsban megjelent kötetéből származik.
Bölöni Ady legjobb barátja volt, „párizsi éveinek legjobb ismerője” és „életének Magyarországon is közeli ismerője”. Ady első párizsi tartózkodásának elején ismerkedtek meg, és kötöttek életre szóló barátságot egymással.
Bölöni utoljára 1918. november 7-én látta Adyt, a Veres Pálné utcában. Elbúcsúzott tőle, ugyanis másnap Svájcba utazott:
„Megöleltem, megcsókoltam Adyt, életemnek, testemnek-lelkemnek ezt a drága darabját. Elernyedt, lankadt volt ez a test és alig tudott erősebb, baráti kézszorítást adni. Csak két szomorú nagy szemének éreztem válni alig tudó melegét. Nagy fájás sütött onnan felém. Bennem is kavargott a múlt, örvénylett a jövő. Búcsúztam a nem tudom mikori viszontlátásra. Így váltunk el: nekem örökre. Az ő számára, amint fejfája kálvinistás hittel mondja: a biztos feltámadás boldog reményében.”